„Alulírott, XY fia, ismeretlen apától 1944. augusztus 23-án a HMS K 428-as jelzésű fregatt fedélzetén születtem, amely akkor éppen az Égei-tengeren cirkált, és megmentett egy kisebb, kivándorlókkal zsúfolt hajót, amely Palesztina felé tartott. Anyám, aki akkor éppen várandós volt az alulírottal, azonnal vajúdni kezdett, amint kimentették a vízből. Az eseményt feljegyezték a fregatt hajónaplójába..."
Kis falum egyetlen és legkedveltebb autószerelőjénél beszélgetünk az asszonykával, mikor megcsörren a munkálkodó mester telefonja. Látszik, hogy nagy baj van, mert a kezében lévő szerszámokat a motorháztetőre dobja, leteszi a telefont, és szól az asszonynak, hogy az összes létező seprűt vigye magával. Szó nélkül is értik egymást, beülnek az autóba a seprűkkel és elhúznak, én pedig ott maradok a kibelezett autómmal a széttárt kapu közt.
„A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak” – a verőfényes novemberi délutánokon, amikor a közeli erdőben sétálok, Hamvas Béla A babérligetkönyvének mondata gyakran eszembe jut. Amikor először olvastam, felujjongtam örömemben, hogy végre valaki ezt megírta!
Falura költözésem után jöttem rá, hogy nálunk a gyümölcsszedés egy harc. Mint minden más. Kertedben ha van termés, és nem szeded le, istenadta jogon máshoz jut. Mert neked nem kellett. Ha nem vigyázol telkedre, mint Árgyélus, gyümölcs nélkül maradsz. Míg te nyaralsz, szorgos szekeresek vonulnak el gyümölcsösöd szélén a mezőre, s útközben a kihajló ágakról (hogy elég hatékonyak legyenek aznap) belerázzák a szekerükbe a termést. Így a legpraktikusabb, ez olyan kettő az egyben, mert hajolgatni sem kell, és mégis jól gyűlik a pálinkának való.
Miután elhangzik a díszbeszéd, a szónok ugyan megrántja a zsineget, de a lepel rendszerint összekuszálódik és elakad a szobor szegletén. Rángatják idegesen a szoboravatók a zsineget, rángatják a leplet. A tömeg izgalomba jön. Néhányan odaszaladnak, kapkodnak. A lepel végül lehull, és úgy tűnik, hogy végre sikerült... De ez csak illúzió!
Látta, hogy az Északi-sarokra az Úr valami csemer, fehér szőrös állatot akar teremteni akkora mancsokkal, hallod-e, mint hat kulyak, s olyan csúf debella testtel pontoson, mint fesszegen a kómánéjé.
Nagyapám alig tudott írni. Orosz fogságból küldött egyetlen képeslapját, melyet a Vöröskereszt kézbesített, más fogalmazta meg helyette, és tele van helyesírási hibákkal. Én ezeket a sorokat számítógépen írom, az idegesítő helyesírás-vizsgálót kikapcsoltam, és ötödik könyvem, egy regény megírásának a végén járok.
Ha nyaralni nem is, de abba az étterembe, ahol nem mellesleg Székelyföld legjobb sült kacsacombját szolgálják fel párolt vörös káposztával, az idén is elmegyek. Ugyanis tavaly nyáron az egyik barátom, aki valamilyen ismeretlen és érthetetlen okból el szokta olvasni az írásaimat, ismerve a fent említett vendéglő tulajdonosát, úgy gondolta, hogy bemutat neki.
– Szerusz, Erzsi! Jól nézel ki!
– Szerusz, Rózsi! Te se panaszkodhatsz, jól meg vagy asszonyosodva.
– Nem es kell helyettem kivigye más a nagyszőnyeget, mint nálatok.
– Menj el, menj el, te elül deszka, hátul léc!
Egy dolog olvasni, egy dolog megérinteni. Első kötetem megjelenése előtt akkori szerkesztőm Nagyváradra hívott. Lakása egy bérházban volt, amelynek előterében emléktábla emlékeztetett arra, hogy a ház egykori lakói közül kik lelték halálukat a német haláltáborokban. „Szüleim Auschwitzból jöttek haza”, mondta szerkesztőm a világ legtermészetesebb hangján.
Buszra fel, Bukoresbe bé, onnan át az oroszokhoz, met a kelet-európaiakot onnan lőtték fel egy teherhajón a nemzetközi űrállomásra, s onnan a Holdra. A Holdról indultak a nagy gépek ki az univerzumba, met olcsóbb volt ott összerakni az egész kilövőbázát az űrhajókkal együtt, mint Föld körüli pályáról tajdokoskodni.
– Köszönjük a hívását, de tessék a nótára térni! Mit szeretne küldeni és kinek? – szól közbe tagolt hanghordozással a minden bizonnyal mosolygós műsorvezető.
– Hát ugye nagy a család, s szerteszéjjel szakadtunk, mert ugye öcsémék es a tavaly kitelepedtek Kanadába… nekik küldenénk egy nótát…
Nyakunkon a farsang, s én már megint bajban vagyok. Állok az egykor dolgozószobának épült ruhásszekrényben, rongyokat válogatok, de sehogy sem tudom eldönteni, minek öltözzek. Pókember, cowboy, kéményseprő, kaszás halál, esetleg hupikék törpike. Saját magam mégsem lehetek, farsang ide vagy oda, az ember maradjon a jó ízlés határán belül.
A szobájából a Gellérthegyet lehetett látni, mert van ám kilátás az életéből, és amúgy rendes, takaros lakás is lehetett volna, persze, ha nem ő lakik benne. Mellette valahogy lelakódtak a tárgyak. Lusta volt a végtelenségig, kár volt belé a kilátás is, mert a zsalut rendszeresen lehúzva hagyta (ő le, én fel), kizárólag a szellem tevékenysége érdekelte, és ha elromlott valami, az úgy maradt az idők végeztéig.
A szülőket a gyergyói főkapitányságon hallgatták ki. A vallomást felvevő személy csupán annyit tudott lejegyezni, hogy az eset előtt a kisgyereknek a Jerika kő legendáját* olvasták fel.
A közelmúltban kimostam pár kiló zoknit, de nem volt időm társítani őket. Ott is maradtak, szép nagy halomban. Aztán szép lassan megérett bennem a lázadás gondolata: hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Egy idő után mindenki panaszkodott az egyre fogyatkozó lábtyűkre, szemrehányó pillantásokat vetve felém.Egy nap aztán a nappali közepébe öntöttem az egész kupacot abban reménykedve, ha szem előtt lesz, csak nekiállunk közös erővel párosítani.
Harmincegy éve véget ért a diktatúra, ennyi idő kellett nekem a pontosabb látáshoz.
1997 környékén Veress Dániellel (Veress Gerzson költő édesapjával) beszélgettem lelkendezve a változásokról, a szabadságról. A karakán úr komolyan meghallgatott, majd ezt mondta: „Ugyan, István, most a pénz diktatúráját éljük”.
Csend nélkül a teremtett világ sem született volna meg, nemhogy egy-egy vers. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy Isten országa egy hatalmas, csillagos falú üveggolyó, amin nem hatol át a felnőttek veszekedése, és hogy ott van a kutyám is, Füles.
Neked es még csak az hiányzik, az oltás, oltasd bé magad. Megzavarodtál-e? Meg akarsz-e dögölni? Nem oltás az, az ganyélé, te, abban van a vírus. Amelyik reggelre nem fúja meg magát, azt másnap viszik es a kórházba. S onnan, tudod ugye, még senki haza nem jött.
Egy idő után ugyanis azon kaptam magam, hogy minél több negatív „sztorit” mesélnek valakiről, annál kíváncsibb leszek az illetőre, annál inkább meg akarom ismerni. Szeretek utánajárni a történetek eredőjének, hogy mi volt a konkrét helyzet, ami különböző változatokban terjedt el, hogy mi a felek szemszöge, de leginkább az, hogy miért mondták pont azt, pont akkor.
A tizennégy karátos autó kivénhedt oroszlánja, Wendriner úr szerint „nincs szebb, mint öreg artistának lenni. Ismertem Olmützben egy »Halálkerék« nevű Glatsch Ödönt, aki két mankóval és három selyempincsivel bejárt a Rathaus Kellerbe, mert lezuhant a trapézról. És boldog volt, pedig nap mint nap veszekedett vele a felesége...”
Én nem tudom, de itt a faluba a hirit még nem hallottam, ejsze csak Szemiklóson van, városi vírus kell legyen. De hogy meg van zavarodva a világ, az biztos.
Az úgy volt, hallod-e, hogy jöttek az összeesküvés-elméletesek, s aszonták, hogy a vírus nem es lehet a természetből, s hogy a kínaiak engedték ki, vagy szabadult el tőlük. Na, szóval mi ez, ha nem paranoia?
– E mi vót? E VÍGJÁTÉK vót?! Kurva alternatívek! Ezt a MOCSKOT hordtátok essze az egyesület pénziből? Az adónkból? Ezétt támogatunk? A saját pénzemen eztet az értelmiségi...
Ha félünk a magánytól, arra a legjobb orvosság, ha egyedül maradunk. Mert minek emberi társasággal növelni egyedüllétünket?! És nem igaz, hogy mindegyre ugyanazt kell átélnünk, hiszen kétszer nem tudunk belelépni ugyanabba a folyóba, mivel az ember úgy változik szüntelen, hogy közben ugyanaz marad.
Majd továbbforgatom az albumot: korabeli szobabelsők, fotóműhelyek díszlete előtt készült esküvői fotók, csoportkép az udvaron, háttérben virágzó almafa. Már rég elhullatta a virágait, a termését betakarították szorgos kezek. Talán már ki is vágták.
Jolánta egy átlagos nő volt, átlagos élettel, átlagos munkahellyel, átlagos lakással, átlagos kutyával, macskával, átlagos termettel, átlagos hajszínnel, szemszínnel, hangszínnel, átlagos mell- és lábmérettel, átlagos, átlagos mindennel.
Volt egy nagyon sötét időszaka az egyetemi éveimnek, amikor hetente (néha gyakrabban) pánikrohamra ébredtem. Túlélt szívrohamhoz hasonlítható élmény. Arra riadtam fel ilyenkor, hogy alvás közben elfelejtettem lélegzetet venni.
Érdekes megfigyelni, hogy az elkezdett erkélyt viszont sosem fejezik be. Ez alighanem az asszonyok romboló hatása miatt van így, mert minap a következőket hallottam a Dedemanban egy házaspártól:
– Vagy én, vagy a ház! Meguntam, hogy csak a házzal foglalkozol! Erkély sem kell már, mert úgysem olyan lesz, amilyent szeretnék! Dézsát akarok! Egy naaaagy fürdődézsát!
Nem tréfálok. Lopj könyvet, minél többet! Vedd ezt felbujtásnak, vállalom érte a felelősséget, van tapasztalatom benne. Több ezer könyvet loptam könyvtárakból, üzletekből, piaci árusoktól, az antikváriumokról nem is beszélve. De még az online boltokból is loptam.
A közösségi média megjelenésével következett be ugyanis az, amitől minden hivatását felelősséggel gyakorló cenzor joggal tartott: bárki bármit megoszthatott bárkivel. Cenzor felmenőim zavartan meredtek a számítógépek, okostelefonok és laptopok kajánul világító képernyőire, s fogalmuk sem volt, miképpen akadályozhatnák meg az információk szabad áramlását.
Hányszor mondogattam magamnak, hogy „na, majd ha vége az egyetemnek, lesz időm lazítani, lesz időm olyan dolgokra, amik boldoggá tesznek”, „na, még ezt a recenziót megírom, aztán megengedhetem magamnak, hogy a saját kedvemre írjak”.