De te éltél, Orestes, s láttad homlokán
a csillagot, amilyen nem égett talán
koldus korunkban senki másnak homlokán
Gondolataim holdpályát fonnak,
Mégis az ösztönt hívom
Bolygómnak.
Himnuszig visszatekert kazettaszalagot
kapdos be magnó a motorháztetőn, függönyt
enyhe huzattól kopogó földszinti ablak.
Bár másodlagos. Nem ez a fő keresztem.
A lényeg az, hogy akkor is följegyezzem!
S ha elhagynak a szenvedések,
a vén hucul tutajra tesz.
Terít egy inget szemfedélnek
fölém, s az Úrhoz átevez.
Az eredetit mint keresd meg,
mikor szinte mindegyik árnykép?
Hamis érvek egymásnak esnek,
csak bár egy halvány pászmát látnék!
Felébrednek az éjszaka közepén
a gondok,
mint száradni kiterített rongyok
lengik be múló ifjúságuk;