Ó majd kitűz az ország,
kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.
Vonzás
Nagy Lászlónak
Kellesz a kárhozathoz,
az üdvösséghez,
kellesz hangnak a némák
körmenetéhez.
Rozzant kocsmai székek,
üvegek, képek,
részeg seregek – minden
megindul érted.
Vonzod az éhes létet,
lényed a póráz.
Üdvösségre ki gondol:
szavadra pályáz.
Minden égbeli érckő
melleden villan,
fordul, énekre-lobban
félelmes kínban.
Ó majd kitűz az ország,
kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.
Szerelmeim
Szerelmeim
egy kézcsók égő bélyege
szerelmeim
megnőve, bearanyozva
lehullóban mint az őszi gesztenye-levél
szerelmeim
szelíden, elhagyottan
a fekete-márvány istennő alatt
a szagos-cédrus gyökereivel
fekve-viaskodó csont-csapágyas masinák
szerelmeim
széthulló birodalom
trón-követelői
a száműző ország nevében
vagyon-szerzők, föld-foglalók
szerelmeim
szétzüllött menyország
utolsó, kiröhögött prófétái
bocskorom madzagját
legutoljára megkötő fiúk
szerelmeim
Félelmetes szerelem
Félelmetes szerelem,
öt évig, krumplin kenyéren!
Tündöklő márvány-fehéren
ültünk, s néztük a mozit.
Mámor vállal, magány vall
magáénak úgy mint régen.
Kőre-karcolt bálványképem,
kémlelj rendületlenül.
Írjál engem az égre,
írjál korhadt kapuk fölé,
hogy magamat el ne vétsem:
jó volna hazaérni.
Te vagy a nappali hold,
te vagy minden lehetetlen.
Vaskos, mérleges kezedben
meg-megsüllyed bánatom.
A kivirágzott kéz
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó Űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató Idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, aki megérted e muszáj-tánc nagyszerüségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké:
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom: csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam:
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi az áldott bőr azt ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárra,
nagy zápor-csöppök mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,
felhőkarcolók tető-prizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserüséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillag-terében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
Arany Koronafürt
Egy virág latin nevére
Barmok buzgó elesége,
kaszás-címer aranyága,
bika-tülkön csuda násfa,
Koronilla koronáta.
Riad Róma a nevedben,
csontot, dárdát hajigálva,
lósörénybe ha befonnak,
Koronilla koronáta.
Vagyonom légy, fizetésem,
ha a bankó megalázna,
aranyad mert csupa fönség,
Koronilla koronáta.
Koronám légy, ha a végzet
koronámat lecsupálta,
te pogány fürt, te királyi,
Koronilla koronáta.
Rangod rajta, aki villáz,
aki felgyűjt a halálra,
aki fényedbe lefekszik.
Koronilla koronáta.
Mennyei fecskét
Mennyei fecskét,
etetsz-itatsz ingyen.
Két éve semmi
keresetem nincsen.
Szerelem
Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.
Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt – marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.
Mi vagyunk a jégvirág-ikrek
Látod, csillagzó, ékes sebekben
tündököl a kocsiút, jéglemezeken képmásod retten,
olyan szép, olyan fiatal, nem is illik e korhoz,
tündér-ezüstöt cinkeszárny-füleid fölött cirmosan hordoz,
édesem, édesem, a hideg pirosra csipked,
pirosan őriz, mint napos ablakban a jégvirág-ikret.
Dúdolva, dalolva beporoz a hófuvás, lerázod, elmégy
dúdolva, dalolva – s én súgom: mindig ilyen légy,
mert toroznak majd fölöttünk a romlás hajnalai,
s oly űzöttek leszünk mi: nem is lehet azt elmondani.
Csillogón a hóban,
hószinű, lágy nappalokban,
páfrányosan hajló
jégvirággá bomladoztam.
Kezem, lábom jég lett,
meg se vádolhatna senki,
hogy valami tiltott
álmot vágynék felkeresni.
A télben, a zord-ölü hóban
valami rejtelmes erő-felkorbácsoló van,
előle nem lehet megmenekedni:
ilyenkor kell leginkább szeretni, csókokat vetni.
Fagyott madártól, ágyúként durrogó fáktól a szellem
csöndje megdördül halálos ijedelemben:
bizony zokogva élünk, de élünk – boldog iramra
akár te ragadj dübörgő szamba ó szamba –
válj bíbor csókká
élet, az én ínyemben,
jöjjetek évek
miket még nem ízleltem!
Dörmögő lángok,
falon árnyék-kisnyulak –
piríts ki engem
tűz, sugárzó indulat!
Ha kés, ha koporsó
havas útra tétetett,
te küzdj meg értünk,
isten-lángú képzelet!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)