A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
„Ha azt alkotom, amit én érzek és tudok, azt senki sem érti, ezért azt mutatom meg, amit mindenki tud és érez, de úgy, ahogy csak egyedül én tudom megmutatni” – olvashatjuk Nemes András Csaba ars poeticáját. És valóban, ha megnézzük az itt közölt kisplasztikákat, szénrajzokat, megállapíthatjuk, hogy ez mind jelen van az életünkben. A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
A drótburokban ábrázolt magzat – bármily borzongató is első ránézésre a szobor – mégis az élet diadalát hirdeti: testet, anyagot kreálhat az ember, de az élet, ez a sokszor átkokkal és áldásokkal terhelt élet bizony nem pusztán tőlünk eredeztethető.
A szénnel rajzolt portrék tekintete is sokáig elkísér: erős, konok asszonyok és férfiak jártak előttünk. Álmaikon és a valós küszöbökön is átléptek sokszor, mi meg ma is érezzük az indulások szilajságát és a hazatérések megbékélő csendjeit.
Nemes András Csaba formát teremt azoknak az érzéseinknek is, melyekre talán épp azért nincsenek pontosabb szavaink, mert hallgatni szoktunk rólunk.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 22-i számában.)