– Anyám megesett, balkézről születtem. Zabi vagyok. A faluban csak ritkán mondják, de néha összesúgnak a hátam mögött. A falu szája nem felejt. Nem akarom megvárni, míg nem kellek senkinek. És maga?
– Volt egy lány. Szerettem. Katonaság alatt elhagyott.
Annuska
Az almafa alatti lócán üldögéltek.
– Miért így akarsz férjhez menni? Fiatal vagy és csinos.
– Anyám megesett, balkézről születtem. Zabi vagyok. A faluban csak ritkán mondják, de néha összesúgnak a hátam mögött. A falu szája nem felejt. Nem akarom megvárni, míg nem kellek senkinek. És maga?
– Volt egy lány. Szerettem. Katonaság alatt elhagyott. Akkor azt mondtam, sosem nősülök meg. De meggondoltam magam, nem jó egyedül.
– Ennek mennyi ideje?
– Négy éve.
– Jár valakihez?
– Az özvegyasszonyhoz.
A férfi azt gondolta, ez élete legfurcsább beszélgetése. Két hete ismeri ezt a komoly, szép arcú, bogárszemű lányt, aki fél év múlva a felesége lesz. Volt már dolga nőkkel. Asszonyokkal, lányokkal, akik évődtek vele, rebegtették szempillájokat, hozzábújtak, odaadták szájukat, testüket. De ilyennel még nem találkozott. Ez úgy kérdez, hogy nem lehet neki hazudni.
– Hány gyereket akar?
– Hármat. És te?
– Én is – mosolyodott el Annuska a beszélgetés alatt először.
– Akkor lesz dolgunk.
– Tudom, a keresztanyám elmagyarázta. Mama már túl öreg hozzá.
– Hát csókolni tudsz-e?
– Az is kell hozzá?
Az öblös férfi nevetésre a kiskonyhából kinéztek az öregek. A férfi szülei és a lány nagyszülei, akik most először hagyták kettesben a fiatalokat. Elégedetten mosolyogtak.
– Anyádról mit tudsz?
– Kétéves voltam, amikor elment dolgozni a városba. Hároméves koromban elvette Jožko bácsi. Van három gyerekük.
– Téged nem vett magához?
– Nagyapámék nem engedtek. Mikor megesküdtek, anya állapotos volt. Mama azt mondta, a balkézről való gyereknek csak addig van becsülete, míg meg nem születik a saját.
– Nem bánod?
– Néha fáj. De mamáék mindent megadtak nekem. Nekik csak én voltam. Nagyapám eladta a határban a földet, abból fizette ki anyámat. Ez itt már az enyém – mutatott körbe a portán.
Hallgattak egy sort.
– Nem gondoltad meg magad?
– Nem.
– Nem félsz tőlem?
– Néha. De nagyapám azt mondta, maguk rendes emberek. Az anyja kedves lesz hozzám, az apja is. Szépen élnek együtt. Maga ezt látta otthon, nem lesz baj.
– Mamád mit mondott?
– Hogy rajtam is múlik.
Megint hallgattak.
– Jegybe mit vegyek?
– Varrógépet. Azt mondják, ügyes vagyok. Megvarrom a gyerekek ruháját. Ha nagyobbak lesznek, talán másoknak is. Azt hallottam, nincs a falujában varrónő.
Ez mindenre gondol – mosolyodott el a férfi.
– Te nem akarsz tőlem kérdezni semmit?
– Mi a hibája?
Vajon megértené – tűnődött magában a vőlegényjelölt –, ha azt mondanám, olyan bolond vagyok, hogy még az özvegyasszonynak is elhiszem, ha csókol, csak én vagyok neki, pedig a fél falu hozzájár? De csak annyit mondott: – Magamnak való vagyok!
– Dehogy! – fordult felé a lány, s arca felderült, mint eső után az ég. – Maga kedves meg szép a szeme is! – s kezét kezére tette, majd visszahúzta.
– Miért veszed el?
– Nagyapámék néznek.
– És ha nem néznének? – kérdezte vidáman. – Ott hagynád?
– Ott! – suttogta Annuska rákvörösen.
– Akkor jó!
Kellene egy kislány, Ilus!
Reggel fél négykor ő is felébredt az óracsörgésre. Hallgatta, ahogy az ura felöltözik.
– Mindened megvan?
– Meg.
– Táskád a kiskonyhában! – aztán a másik oldalára fordult, hogy aludjon még egy kicsit. Vagy gondolkodjon. Régebben ilyenkor felkelt kikísérni a férjét. Csókot váltottak, néha többet is a kelleténél.
– Ne bolondozz, meglátnak!
– Ugyan ki? – szuszogta nyakába az ura.
– Lekésed a buszt.
– Majd bedudálnak.
Aztán valóban dudált a busz.
– Látod, Borcsa, mikre nem gondolok? – kérdezte a tehéntől, mikor ötkor elétette a vizes rocskát, majd komótosan elkezdett fejni.
Hatkor már tűz ropogott a kiskonyha sparhétjában. Vajas-szalámis kenyerek sorakoztak a tányéron, mellettük egy-egy bögre tej. Az anyósának szűretlen, ő így szereti.
Szerette ezeket a reggeleket. – Mégiscsak kellene egy kislány! – sóhajtott fel hangosan.
Innentől kezdve sűrűbb lett a reggel. Meghallotta a kolompszót, kihajtotta Borcsát, rábízta a csordásra. Felkeltette a gyerekeket először, másodszor. Elindította őket iskolába, anyósával elosztotta a tennivalókat. Etetett, vizet hordott, feltette az ebédet. De közben mindvégig az a pillantás járt az eszében, amit férje szemében látott két hete, mikor kisbabát tartott a kezében.
A szomszéd fiatalasszony egyéves kislányát csitítgatta, s ők megálltak mellette egy szóra. Átvette ő is, majd a kicsi hirtelen az ura felé nyújtotta a kezét. Aztán csak nézte, nézte, ahogy a férfi egy dallamot dúdolva táncolni kezd karjában a csöppséggel.
– Elviszlek haza! – mondta, és arca ragyogni kezdett.
Hazaérve hozzákezdtek az esti etetéshez. Az ólban, ahol senki sem látta őket, magához húzta és fülébe suttogott:
– Kellene egy kislány, Ilus! Egy tündérke, olyan, mint te! – és a régi tűz lobogott a szemében.
Nevetett, nevettek. Azt hitte, elfelejtődött a dolog, de két nap múlva lefekvés után megszólalt mellette a dörmögő hang:
– Nem gondoltad meg magad? Újabb két nap múlva vacsora után átküldte fiait a nagyanyjukhoz. Őt leültette maga mellé, s a szemébe nézett:
– Apánk nemrég halt meg, kellene egy kis öröm a házban. A fiúk iskolások, mindenünk megvan. Gondold meg magad! Kellene egy kislány, Ilus!
Belenézett a jól ismert férfiarcba. Nem csak vágyat látott, reménykedést, hanem a holnap biztonságát is.
– Meggondolom – felelte halkan.
– Majd szólj!
– Majd szólok.
Ez járt Ilus fejében. Óvatos mozdulattal behabarta a bablevest, a sparhelt szélére húzta a fazekat. Már tudta. A fiúkat átköltözteti a kisszobába, a padon megkeresi a kiságyat.
– Este szólok neki! – mondta mosolyogva magának.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)