A film noir kifejezést egy francia filmkritikus (Jean-Pierre Chartier, 1946) használta először bizonyos amerikai bűnügyi filmekre. Ezekben olyan stílusjegyek bukkantak fel, amelyek élesen különböztek a klasszikus hollywoodi dramaturgiától. A francia új hullámot előkészítő teoretikusok nem véletlenül figyeltek fel az amerikai film eme vonulatára: a filmek történetmesélési sajátosságai, a furcsa, sötét atmoszféra egy új műfajt hozott létre. Ez a film noir.
A kifejezést azonban nemcsak filmtörténeti kategóriaként használjuk, hanem stílusjellemzőként is, különböző sötét hangulatú filmi megoldásokra. Az első film noirnak John Houston 1941-ben készült A máltai sólyom című krimijét tartják, amelyben már megtalálható a fekete széria összes példaértékű motívuma. A vélemények eltérnek arról, hogy meddig is tart a film noir korszaka, pontosabban mi nevezhető még film noirnak és mi az, ami inkább már tisztelgés a műfaj előtt. Az ötvenes évek végén készült (1958) A gonosz érintése című Orson Welles-film nevezhető az utolsó klasszikus noir kriminek, de van olyan vélemény is, miszerint Polanskitól a Kínai negyed is film noir, sőt Lynch sötét hangulatú krimijei (Útvesztőben, Mulholland drive) vagy a Coen testvérek bűnügyi filmjei (Fargo, Az ember, aki ott se volt) is azok.
A klasszikus film noirok alapvetően egy olyan detektívregény típushoz köthetők (hard-boiled fiction), amelynek legnevesebb művelői, Dashiell Hammett és Raymond Chandler maguk is írtak filmforgatókönyveket, nemegyszer saját könyvükből. A hammetti detektívregény szakít az addig általánosnak mondható krimimodellel. Nála a nyomozás nem intellektuális tevékenység, sőt néha még maga a bűntény sem érdekes. Hősei az igazsághoz az ellenfeleik (minél brutálisabb) lefárasztásán keresztül jutnak el, s a történetnél gyakran izgalmasabb és sejtelmesebb az a közeg, amelyben a cselekmény játszódik. A helyszín minden esetben a bűnös és romlott nagyváros, a szereplők al- és félvilági figurák, mindenfajta moráltól és képmutatástól mentes sötét alakok. A főhös jelleme (pl. Sam Spade-é a A máltai sólyomban) ad keretet a történetnek, az ő viselkedése és reakciói az igazán lényegesek a cselekményben. Nem lehet azt mondani rá, hogy különösebben pozitív hős lenne, vannak hibái, ám van benne valamifajta szimpatikus cinizmus és kajánság is.
Ezt a detektívfigurát fejleszti tovább és árnyalja Raymond Chandler Philip Marlowe alakjában. Ő egy sokkal költőibb figura, legalábbis a regényekben. Sajátos, romantikus becsületkódexe van, jó adag szentimentalizmussal fűszerezve, amit azonban sokszor elrejt rezignált cinizmusa. Nehéz őt meglepni (sokat tapasztalt, kemény öklű figura), ám érzelmi kapcsolatai a nőkkel több mint ellentmondásosak. Magányos, kóbor lovag, akinek se célja, se küldetéstudata, bár érdekelt az eseményekben, azok gyakran követhetetlenek számára. Chandler (és a film noir) történetei egyébként is gyakran kacifántosak, nehezen követhetők. Sok bennük a fordulat, logikailag nem minden tisztázódik a történet végére (erre a legjobb példa a Hosszú álom). Ám ez igazán nem is érdekes: a lényeg a környezet és a jellemrajz, amely szinte minden esetben baljós hangulatot, pesszimizmust áraszt. A lélek sötét oldala tárul fel itt, ám a motivációk gyakran homályban maradnak. A kilátástalanság, az üresség és az emberi kapcsolatok kezelhetetlensége és törékenysége nyomja rá bélyegét a történetekre. Itt nem a végzet dominál, hanem a véletlenszerűség, a film noir hősök vakon bolyonganak a világ labirintusában.
A film noirok alapvetően férfiközpontúak: a magándetektív férfi, gyűrött ballonkabátban és kalapban, folyton vedel és határozott elképzelései vannak a világról. E szerep emblematikus színésze Humphrey Bogart (A máltai sólyom, Hosszú álom, Key Largo), Robert Montgomery (Asszony a tóban) vagy Robert Mitchum (Angyalarc, A vadász éjszakája).
Azonban a noir krimikben igen nagy hangsúlyt kapnak a női szereplők is, leginkább egy típus, a femme fatale. A végzet asszonya általában a bűntény (rejtély) kapcsán bonyolódik a cselekménybe, keveset tudunk meg róla, motivációi a háttérben maradnak. A férfihőst kibillenti egyensúlyából, megbontja világképének (és egójának) stabilitását. Erős erotikus kisugárzással bír, olykor teljesen behálózza érzelmileg a főhőst, és olyan, irracionálisnak tűnő cselekedetekre ragadtatja, amelyek a szituációk helyzetéből logikailag nem levezethetők. A femme fatale-ban nincsenek erkölcsi és morális gátak, minden eszközt felhasznál, hogy irányítása alá vonja az eseményeket. A legfőbb eszköz női mivoltából fakad: a film noir „kemény” férfi szereplői a háttérben valójában gyengék és befolyásolhatók, s a femme fatale erotikus vonzásának ritkán tudnak ellenállni. A szerelem ritka ezekben a filmekben – ebben a sötét világban nincs létjogosultsága egy ilyen tiszta érzelemnek. A nők is és a férfiak is túl vannak már ezen, mindent tapasztaltak már, amit lehetett – általában a rosszabbik oldaláról. A kiábrándultság és a cinizmus itatja át mentalitásukat, és mindezt bevonja a romlottság keserédes dekadenciája. Jellegzetes noir színésznők: Barbara Stanwyck, Lauren Bacall, Mary Astor és az esszenciális tökéletességű Marlene Dietrich, aki A gonosz érintésében összefoglalja mindazt, amit a femme fatale jelenthet.