Nem attól félek, hogy néznek. Nem.
Attól, hogy nem látnak.
Nem jön szememre álom.
Félem azokat, akik mélyen belül
kis kopasz doktorok.
Semmiség
Szeretnék grafitpor lenni
ujjlenyomataid labirintusában rekedve.
Pilláidról peregnék le, amikor az alkotás hevében
öntudatlanul szemed dörgölöd,
hogy szürke szellemcsókokként suhanjak végig
kipirult orcáidon,
s megállapodjak kiszáradt ajkaid redőiben.
Izgalomtól elő-előbukkanó nyelved juttatna mélyebbre engem,
végül nem lennék más, csak szerelmes, sejtelmes hiba,
szennyes kis semmiség a szád szegletében.
Fáradt fütty
Mintha megdermedtek volna az ujjaim
az érintés és a vágy közt félúton,
és az elszalasztott, sose volt lehetőségek
ízületi gyulladása kínoz azóta is.
Kinyújtóztathatom legalább egyszer a tagjaimat annyira,
hogy beleérjek az álmok szövetébe?
Emlékek súlyától ropognak száraz csontjaim.
Mancsolhatom még valaha a délibábos remények húsát?
A nem tudás kötött kendője hátamon. Sóhajtok,
és az idő hideg szele csak fütyül rám.
Töltött káposzta, avagy gondolatok a papír fölött
Azt gondolom, a líra a legiszonytatóbb műnem.
Úgy tudom félni az olvasók szemét.
Nem attól, hogy néznek!
Akarom, hogy a szemük száj legyen és faljanak!
A jó vers töltött káposzta.
Benned marad, dolgozik, megül.
Érzed, hogy eltelített s talán ki is tör általa valami.
Megmosolyogtat vagy sóhajra sarkall.
Az érzés, valami homályos szellemborzongás ott marad.
Lessenek, lakomázzanak a szemükkel.
Nyíljanak ízlelőbimbók a pillák közé.
Folyjon csak befelé.
Nem attól félek, hogy néznek. Nem.
Attól, hogy nem látnak.
Nem jön szememre álom.
Félem azokat, akik mélyen belül
kis kopasz doktorok.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)