Odakint kapáltam a hagymát, amikor a fejem fölött húzott el. Nem tudtam, mi az, de ösztönösen éreztem, hogy jobb, ha most az egyszer hallgatok a légiriadós appra, meg a szirénákra, és lemegyek a pincébe. Futottam, anyám és öcsém is gyors léptekkel haladtak a pince irányába. Apám egy száraz fával bajlódott.
– Gyorsan, gyere! – kiáltottam oda neki. Leállította a fűrészt, és jött. Pedig sohasem hallgat ránk. Odalent a villanyt se mertük felkapcsolni. Lélegzetvisszafojtva néztünk az ajtó irányába.
Odakint kapáltam a hagymát, amikor a fejem fölött húzott el. Nem tudtam, mi az, de ösztönösen éreztem, hogy jobb, ha most az egyszer hallgatok a légiriadós appra, meg a szirénákra, és lemegyek a pincébe. Futottam, anyám és öcsém is gyors léptekkel haladtak a pince irányába. Apám egy száraz fával bajlódott.
– Gyorsan, gyere! – kiáltottam oda neki. Leállította a fűrészt, és jött. Pedig sohasem hallgat ránk. Odalent a villanyt se mertük felkapcsolni. Lélegzetvisszafojtva néztünk az ajtó irányába.
Hallottuk, hogy valami csattant, mintha becsapódott volna valami. Aztán valaki ordított. Apám az ajtó felé lépett egyet.
– Ne! – fogtam meg a kezét. A földre nézett, visszalépett.
Amikor megszólalt a telefon, hogy biztonságos a légtér, kimentünk. Füst szállt fel a távolban, alatta lángok csaptak az ég felé. Vödröt ragadtunk, vizet húztunk a kútból, és szaladtunk a tűz felé. Azt hittük, hogy egy ház gyulladt ki. Tévedtünk, a villanytelep volt. Félúton a tűzoltók visszafordítottak, de megköszönték, hogy segíteni akarunk.
Egyikünk se tudta folytatni a munkát. Bementünk a házba, leültünk, és néztünk egymásra. Felálltam, a szekrényhez léptem, kivettem az útlevelemet, megnéztem, mikor jár le. Gondoltam, hogy pár évig még érvényes, de most már pontosan tudtam, hogy öt évig.
– Megyünk? – kérdeztem apámat.
– Menni akarsz? – kérdezett vissza.
– Nélküled nem – mondtam.
– Én meg el se akartam indulni.
– Azt mondtad, ha ideér, elindulsz.
– Te meg azt mondtad januárban, hogy ha háború lesz, elköltözöl.
Rosszulesett ez.
– Ennyire zavarok? – kérdeztem. Apám felnézett, galambszürke szemében valami furcsa békességet láttam.
– Én csak örülök annak, hogy itt vagy. Anyáddal és velem nem is tudom, mi lenne, ha te nem lennél. Eszembe jutott, hogy még nem főztem.
– Megyek – mondtam. Apám furcsán nézett rám. A kezemben volt még mindig az útlevelem. Visszadobtam a szekrénybe.
– Mármint a konyhába, főzni – tettem hozzá. Apám nagyot kacagott. Jobb kedvünk lett.
Főzés közben mégis kiesett a kezemből a fazék. A forró víz kis híján a lábamon landolt. A nagy zajra apám benézett a konyhába.
– Anyád úgyis azt mondta, hogy fel kéne súrolni itt – mondta –, csak nem így gondolta szerintem. – Inkább add ide a súrolófát! – mondtam kicsit bosszúsan, de azért én is jót szórakoztam ezen.
Nagy keservesen kész lett a hajdina, hozzá pedig a hús. Megterítettem a családnak, majd csendben ettünk.
Vacsora után leültem öcsém zoknijait stoppolni. Lassan végeztem az első párral, pedig a szokásoshoz képest annyira nem is volt elszakadva. Felálltam, kimentem a teraszra, láttam, hogy még mindig fekete füst száll fel a villanytelep felől. Olyan színű, mint az az árnyék, amit soha nem fogok elfelejteni. Az a halálos árnyék, ami a fejem fölött húzott el.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)