mert amíg éltem, vártalak
az Einstein-Rosen híd alatt,
csak eltűntél, de jössz te még,
majd rám találsz, adná az ég,
Báb
Az éghez kötve lassan leng
a tömött testű istenbáb.
Szájtátva nézi odalent
szolga hét és fél milliárd,
mert nem látják az igazit,
helyette ez, a kikötött
fröcsköli fényreklámjait
bölcső és koporsó között.
Mint zombik, ismételgetik:
az anti jó, az anti szép.
Tapsolnak, mert csattog nekik
tudatformáló csodagép,
aláhajlítják életük,
ízlésük, szenvedélyeik,
formál két ujjuk V betűt
már belső parancsuk szerint,
és énekelnek delirált
világpolgárok, magyarok,
nem vét a gépezet hibát,
s a báb is bárgyún vigyorog.
És hajnalban
Ne üzend meg, hogy visszajössz,
anélkül is tudom,
egyik éjszaka átjutsz majd
az ellenőrző pontokon.
Bóbiskoló, hanyag sereg
őrzi e négy dimenziót,
őket te könnyen átvered,
nem tudják meg, neved mi volt,
nem is kell hozzá útlevél,
se testi lét, se képzelet,
csak körülölelsz hirtelen
és érezhetem mindened,
ahogy akkor, majd most is úgy,
ahogy azt hittük, végtelen
a nyílegyenes gyalogút
végig az egész életen,
ahogy sokszor, majd most is úgy
szorítasz, ringatsz legbelül,
hogy ne fájjon: az ember itt
milyen alkukra kényszerül.
Ne üzend meg, hogy visszajössz,
a postánkat figyelhetik,
ezer trükkel uralják ők
az életet, az egyszerit,
nem engednek szabályszegést,
szerelmet, hitet, vallomást,
elpusztítják a verseket,
elfojtják a feltámadást.
És hajnalban, ha súgod, hogy
tovább maradnod nem lehet,
a fényben megkapaszkodom,
s megyek veled.
Veled megyek.
A híd alól
Az Einstein-Rosen híd alatt
takar a térből egy darab,
nincs több mérhető pillanat,
a csillagőrség elhalad,
lassítom lélegzetemet,
ügyelnem kell, hogy ne legyek
se látható, se hallható,
se köthető, se oldható,
az Einstein-Rosen híd alatt
számolgatom a társakat,
tátott lélekkel szállnak át,
mint kihajított rongybabák,
üresen kívül és belül,
mert egyedül, mert egyedül
testük hullajtva tűnnek el,
a kvantumhab mindent benyel,
féreglyukon átkergetett
bűnös-bűntelen lelkeket,
szerelmek robbanásait,
s a történelem árnyait,
és vissza többé nincsen út
annak, aki most belehullt,
annak sose lesz másik part,
annak lelke is belehalt,
mert egyedül, mert egyedül
túlélni sosem sikerül.
Lapulok, rejtem magamat,
el ne kapjon az áradat,
mert én majd veled, csak veled,
mert én sehová nélküled,
mert amíg éltem, vártalak
az Einstein-Rosen híd alatt,
csak eltűntél, de jössz te még,
majd rám találsz, adná az ég,
majd átölellek, mielőtt
hódítanánk új téridőt,
összeérünk, felvillanunk,
egymáshoz olvasztjuk magunk,
együtt győzzük le, nem vitás,
a zsarnok szingularitást,
mi együtt jutunk át oda,
és az lesz kettőnk otthona.
A puha csend bebugyolál,
csak szeretet van, nincs halál,
és csak e vers zenéje szól
az Einstein-Rosen híd alól.
(Karantének)
{K1}