A pont-sűrű
egység-mag szétfeszül,
felrobban, kitágul, teret teremt,
időt szül, fodrozódó csillagháló-teste
virágzón várakozó spirálkarokat tárva kér,
s a széthullámzó világhajnal teljesedést ígér:
már lüktet az ősplazma, de felbukkan-e a hős,
akivel e táguló tüdejű őstest kezdettől viselős?
Egyre tágasabban
„Várj csak,
hogy is kezdjem,
hogy magyarázzam?
Te ismered a házam”,
s ha emlékezni tudsz
a kertre, szobákra,
azt is tudod,
óriás tükörablakok alatt
kicsi udvar bújik az égre kitárva,
lomb övezi és eresz a másik irányba’.
Fölfelé nézek itt olykor este arra várva,
hogy a csillagok egyenként, szép sorban
beköszönjenek, és üdvözöljem őket én is,
míg leér udvaromba láthatatlanul a létra,
hogy a lejtve lépő angyalok újra és újra
meglepjenek az édenkerti ős-üzenettel,
mely a lélegző élet leheletére kitár:
„Isten a szellőben a kertben jár.”
Isten a szellő illatában a kertben járt,
szisszent a kígyó, ketten Atyjuk nélkül ettek,
feledték a fuvalmat, milyen jó ízzel illeti ajkuk,
pedig életet, tudást habzsolni tilos, Istent megenni,
inni, nagy kortyokban belélegezni kezdettől szabad,
míg szellőben a fák közt jár, szélben zúduló, zúgó ár,
tárt tenyere hegykikötő, békéje szivárvány-ragyogás,
lába nyoma holdas fény-öböl magasba szökő náddal,
Ő lépked a parton tizenkét halhatatlanság-halásszal,
fügét eszik, kalászt tép, halat süt, hálót von, röpít
vihar-sötét vízen galamb-fehér vitorlaszárnnyal,
kitárja újra a kertet, érezni szerte a Lelket,
Általa termett a remény a kereszt két
halálfa-ágán élet-gyümölcsöt:
végtelen kegyelmet.
Ecce homo
A pont-sűrű
egység-mag szétfeszül,
felrobban, kitágul, teret teremt,
időt szül, fodrozódó csillagháló-teste
virágzón várakozó spirálkarokat tárva kér,
s a széthullámzó világhajnal teljesedést ígér:
már lüktet az ősplazma, de felbukkan-e a hős,
akivel e táguló tüdejű őstest kezdettől viselős?
A hős, aki lát, aki ért, s akiért egyre elevenebb,
mívesebben barázdált, átlelkesült lesz a rész,
akiért dúsul a láthatatlanban fogant egész,
kit a felnőni vágyó Minden áhít és óhajt,
hogy visszanézzen rá derűs-bölcsen,
míg örök lénye benne sóhajt:
ím’ én, az ember.
Újuló élet
Valami
új, nagy, erős élet,
szavakon messze túli illet,
sose volt és ismét meglelt ihlet,
valami susogó és fényen túli ittlét,
megérzem a Tejút áldott anya-ízét,
és látlak ott fenn, virágnak virága,
feszületen nyílni, halálon át hinni,
villám nyilall, vajúdik a fény is,
tágul Szíved, a világ reszket,
táruló ölében felsír
a kereszted.