talpunk alól kiszökött a part
a hűvös fátyol ránk hullt eltakart
kúsznak felénk a házak a parkok
becsukta szirmait a nap
vér csillog a vízen
Feléd I.
Anyám
nekem se jutott
irgalom
szemed nyitott kelyhét
becsukom
lefogott tiszta
kék szemekkel
utazz együtt
a többiekkel
rám marad bánatod
vállalom
férfiszívemben őrzöm
hordozom
lefogott tiszta
kék szemekkel
utazz együtt
a többiekkel
Feléd II.
Anyám
napjaim úgy fogynak
akár távolodó emléked
fénye
Feléd III.
Tőled kaptam
– ingyen –
életemet
Feléd küldöm
– érte –
énekemet
Késő
talpunk alól kiszökött a part
a hűvös fátyol ránk hullt eltakart
kúsznak felénk a házak a parkok
becsukta szirmait a nap
vér csillog a vízen
nyelvünkre pereg a rózsaszín levél
szemetes kukában
visít a vers
papírhegyek felett
dominóznak
az istenek
Próza
Tétován lépdel a megvert. Nem szorít rózsát,
se fegyvert. Célja és hite már nincsen. Eldől,
mint rab a priccsen. Lapozza könyvét, mit a
sorsa írt. Rémülten keresi a radírt.
„Szeresd felebarátod!”– oktatták őt
még mint gyereket, de ki tudja azt, hogy
mi a szeretet?
Szíve most vörösen lüktet az éjben.
Önmagát írja szégyenében.
Anyám II.
Szálló hajad fényben
Hangod csendességben
Simításod száll tenyerén
Szemed kékjét ég tetején
Keres-
Keresgélem
Sebhelyvonal
A feledés fürge állat. Vackán
figyel. Mikor úgy hiszed, alszik,
egyre éberebb lesz.
A kék csendben szeme visszakéklik.
Írod: ...a váza…
Mondd, van benne virág? Mert ezen a tájon
varjaktól sötétlik most az ég. Itt félhomály,
az asztalon papír, toll, gyógyszeres tubus.
Csipke. Kép keretben. Másik keret nélkül.
Rádió, gumipadló. Emberi szőrszál a fehér
papírlapon. Képzeletemben zuhogó hajfonatok.
Comb-ollók. Szerelmeink forró vasai. És: befelé
növekvő szakállas bajok. Mert
immár bizonyos: Felkészületlenül éri
lelkünket a tél. Ez odúból kilépve
még szememből is tejszínű pára száll.
Lámpa. Könyv. Takaró.
Tehetetlen úristenem!
S Te, ki írod: ...a váza eltört…
vajon mire vársz?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)