Hidegre fordult az idő. A fákról rég lehullottak az őszi levelek, csak a fenyők és tuják pompáztak örökzöld díszruhájukban. Éjszakánként befagytak a tócsák, de az igazi tél még mindig késett. Nyuszi a hintaszékben ülve bánatosan pislogott az ablakra. Bárcsak már beköszöntene a tél! – gondolta magában. – Akkor lehullana a hó, és én elhívnám a kismacskákat ródlizni. Vagy sízni mennénk messze be az erdőbe.
Hidegre fordult az idő. A fákról rég lehullottak az őszi levelek, csak a fenyők és tuják pompáztak örökzöld díszruhájukban. Éjszakánként befagytak a tócsák, de az igazi tél még mindig késett. Nyuszi a hintaszékben ülve bánatosan pislogott az ablakra. Bárcsak már beköszöntene a tél! – gondolta magában. – Akkor lehullana a hó, és én elhívnám a kismacskákat ródlizni. Vagy sízni mennénk messze be az erdőbe.
Úgy döntött, hogy a kismacskáknál fogja bevárni a telet, és elszaladt barátaihoz, Csilához meg Cecihez. Ilyen borús, hideg napon kellemes a jól fűtött konyhában üldögélni, teázni.
A kismacskák megörültek Nyuszinak.
– Milyen jó, hogy eljöttél! – mondta Csila, és nekiállt asztalt teríteni: csészéket, édes süteményt, lekvárt és mindenféle más vendégváró finomságot hozott.
Alighogy asztalhoz ültek, valaki zörgetett az ablakon.
– Ki lehet az? – csodálkoztak a kismacskák.
– Bizonyára a tél érkezett meg – jött izgalomba Nyuszi. – Fogadni kell őt!
Csila kinyitotta az ajtót. A küszöbön egy medve állt fehér szőrmebundában, aminek óriási zsebei voltak. A mackó megtörölte talpát a gyékény lábtörlőben, és belépett a kunyhóba.
– Ön kicsoda? – kérdezte Csila.
– Hát ti nem ismertek engem? A jegesmedve vagyok, a messze északról jöttem, elhoztam nektek a telet.
– Hurrá-á-á! – kiáltották kórusban.
– Tudtam, tudtam, hogy ma megjön a tél! – ujjongott Nyuszi.
– Ülj asztalhoz, Mackó! – hívta a vendéget Csila, és odatolt neki egy kényelmes karosszéket.
– Mackó, de hát hol a hó? – kérdezte bátortalanul Nyuszi. – Létezik tél hó és hófúvás nélkül?
– Természetesen nem létezik – mondta a jegesmedve. – A zsebemben jó sok hó van, ma teleszórom vele a dombjaitokat, az ösvényeket, a fákat…
Még egy kicsit üldögélt, melegedett a tűznél, majd az órára pillantva elbúcsúzott:
– Ideje munkához látnom. Köszönöm a vendéglátást!
Lassan ballagott az erdőben, mancsát bele-beledugta óriási zsebébe, és tele marokkal hintette szerteszét a havat. A barátok látták, hogyan kavarognak a hópelyhek sűrűn a levegőben, és terítik be fehér szőnyeggel a földet.
– Holnap sízni megyünk! – jelentette ki Nyuszi.
– Ugyan – kiáltotta Csila –, én már rég elkészítettem a nagy ródlit! A hegyről fogunk leszánkózni.
– Barátaim – izgult Ceci –, miért várjunk holnapig? Menjünk ki, csináljunk hóembert!
– Derék cica vagy, Ceci! – örvendezett Nyuszi. – Ezt ügyesen kigondoltad.
Kiszaladtak az udvarra, és munkához láttak. Összesöpörték a havat, felmarkolták, gömbökké nyomkodták-gyúrták, és egy óriást raktak belőle.
Ceci, Csila és Nyuszi egymásra két hógömböt tett, harmadikból a feje lett. Az orra egy sárgarépa, szén a szeme; fölé sapka! Adtak neki cirokseprőt, amitől még jobban megnőtt. Őrséget állt jégben, fagyban, zimankóban, hóviharban!
Így élt a hóember a Macska-lak mellett, söprögetve az ösvényekről a havat egészen tavaszig.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)