Manapság nem sokat hallani Gyurcsó István nevét. Holott volt idő, több évtized, amikor nem volt olyan szlovákiai magyar falu, ahol ne ismerték volna őt személyesen. A Csemadok alkalmazottjaként járta az országot, s ha már járta, meg is örökítette a tájat és az ott élő embereket, versben és prózában egyaránt. 40 éve halott, s nagyon nincs, aki élesztgesse az emlékét.
Manapság nem sokat hallani Gyurcsó István nevét. Holott volt idő, több évtized, amikor nem volt olyan szlovákiai magyar falu, ahol ne ismerték volna őt személyesen. A Csemadok alkalmazottjaként járta az országot, s ha már járta, meg is örökítette a tájat és az ott élő embereket, versben és prózában egyaránt. 40 éve halott, s nagyon nincs, aki élesztgesse az emlékét.
„Azért szerették az emberek, mert ő is szerette őket. Barátkozó, őszinte volt, nem ismerte, nem szerette a pózt, a mesterkéltséget. Derűsen tekintett a világba akkor is, ha kétségek szorongatták, ha buktatók kerültek útjába” – írta róla nekrológjában a pályatárs, Dénes György. Akivel gyakorlatilag egyszerre indultak, s ugyanazokon a költészeti gyerekbetegségeken estek át, de mindketten sikeresen átvészelték a sematizmus kikerülhetetlen korszakát. Ráadásul az 1915-ben született Gyurcsó saját bőrén élte át a csehországi deportálásokat is, s amikor hazakeveredett, nem érzett túl nagy kedvet a sematikus irodalom építgetéséhez. A szegénysorból érkezve mégis reményt és hitet adott számára, s főleg ígért, az új korszak, így első verseskötetei (Anyám mosolyog, Termő időben) még erősen magukon viselik a korhangulatot. Faluról indult, s megmarad a falu költőjének, ahogy kortársa, Csontos Vilmos is. Mindketten a felvidéki népi költészetet képviselik, s ahogy Turczel Lajos szellemesen megállapítja, Gyurcsó a verses tényirodalom képviselője lesz, egyfajta költőriporter. Évtizedekig a Csemadok Központi Bizottságának instruktoraként, szaktanácsadójaként járta a Felvidéket, így ő lett a szlovákiai magyarság Pistája, Pista bácsija, aki szó szerint mindenkit név szerint ismert. Ahogy őt is mindenki ismerte, s nem túl bonyolult, az egyszerű emberekhez szóló, mindig őszinte költészetét – amely azért nagyon távol áll a fűzfapoéták mindent s mindenkit megverselő naiv soraitól – hálás szeretettel fogadták. S ez a költészet az idő múltával egyre elmélyültebb, s egyre gondterheltebb lett: aggódás az anyanyelvért, egy halódó közösségért, félelem az elidegenedéstől, a már akkor megjelenő emberi közönytől.
Illyés Gyula írta akkoriban róla, biztos benne, hogy legalább 15-20 versét megőrzi majd az idő. Nos, erre nem mernék mérget venni, de ebben nem Gyurcsó a hibás elsősorban, hanem mindazok az okok, amelyeket ő már akkor a tollára vett. Időskori költészete egyre többet foglalkozott az elmúlással, s ugyan még ő állította össze a Mélység és magasság című kötetét, de annak megjelenését már nem élte meg. Ne feledjük nívós riportjait, irodalmi, néprajzi és színházi tárgyú írásait, ahogy a még 1961-ben megjelent, s ma már felbecsülhetetlen értékű felvidéki útinaplóját (Hegyeken-völgyeken) sem! Egy kötettel (Csigaháton) a gyerekeket is megajándékozta. A „regionalizmus poétáját” legalább a szülőföldje nem feledte, ő kapott először a szlovákiai magyar írók közül köztéri szobrot Garamkövesden, ahol 1995 óta minden tavasszal emléknapot is tartanak a tiszteletére. A róla elnevezett alapítvány 1995-ben még egy vékonyka kötettel tisztelgett az emléke előtt, de ennyi. Gyurcsó István pedig odaátról szurkol azért, hogy az unokák legalább ezeket az általam leírt sorokat még megértsék.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)