Murányi Sándor Olivér | Vizes vágta

Murányi Sándor Olivér 2020. július 13., 06:48

Ábel író akar lenni. A debreceni filozófia tanszéken tanított óraadó tanárként. Állítólag már ott vadászott minden egyetemista lányra, később be kellett érnie a férjes asszonyokkal. Örök kalandor, amolyan vérbeli ragadozó, aki nem élhet feszkó nélkül – akkor sem, ha néha elpanaszolja nekem, hogy a tizenegy képben levő foglalt harmincas nő közül mindennap más tetszik neki, de a ma legjobban tetsző kifejtette neki, hogy lehetetlen vele normális életet élni. – Miért várják el valakitől, hogy egyszerre legyen normális és zseniális? – próbálom kérdéssel vigasztalni.

Demcsák Dóra Vanda: Ló (hegesztett fém, 40 × 28 × 22 cm, 2019)

Ábel a házas nőket szereti. Többször próbáltam elmagyarázni neki, hogy a hervadásban nincs kaland. Szerinte van. Hiába győzködtem a huszonévesek frissességéről, azzal felelt, hogy huszonéves lánya van, és a lánya korosztályához mégsem nyúl az ember. Már miért ne nyúlna? Ábel író akar lenni. A debreceni filozófia tanszéken tanított óraadó tanárként. Állítólag már ott vadászott minden egyetemista lányra, később be kellett érnie a férjes asszonyokkal. Örök kalandor, amolyan vérbeli ragadozó, aki nem élhet feszkó nélkül – akkor sem, ha néha elpanaszolja nekem, hogy a tizenegy képben levő foglalt harmincas nő közül mindennap más tetszik neki, de a ma legjobban tetsző kifejtette neki, hogy lehetetlen vele normális életet élni. – Miért várják el valakitől, hogy egyszerre legyen normális és zseniális? – próbálom kérdéssel vigasztalni. Sikerül is, azonnal kihúzza a mellét és megnyugszik: – Így van! – Tudom, ha valami új és veszélyes dolgot akarok kipróbálni, Ábel jó társ ebben, azonnal kapható mindenre, ami kaland. Eldöntöm tehát, hogy vele megyek a folyamra – lóháton. Napokig készülünk. Bíztatjuk egymást, hogy nem lesz semmi baj, a ló nem fog megbotlani a Duna köveiben, nem repülünk fejjel – se a vízbe, se a partmenti homokba. A naplementét választjuk startidőnek Tom tanyáján, ahol három korcs lovat tartanak. Grófót kapom meg, akiben állítólag lipicai vér is van. Almaderes színe különösen tetszik, de sokáig nem csodálhatom, mert miközben nyergelek, Tom, a tanya tulajdonosa kifejti, hogy ő is író akar lenni. Marad még Magyarországon, aki nem író? Olvasó ki lesz? Végül is a számok törvénye alapján, minél többen lépnek erre a pályára, annál nagyobb az esély az új magyar Nobel-díjasra. Elkészülünk az indulásra. Ábel ideadja autó- és lakáskulcsát, hogy vigyázzak rá, mert neki nincs zsebe. Elteszem. Mindhárman felpattanunk a lovakra, körbejárjuk a tanya udvarát, hogy megbizonyosodjunk, minden rendben, majd elindulunk a Megyeri Híd irányába. A parton velünk szembe jövő motorosok és biciklisek fejüket csóválják. Egy tökmagot áruló idős ember meg is jegyzi: – Úgy néztek ki, mintha Bulgáriából kergettek volna ide titeket valami szar western-forgatásról! Naptárat szoktatok nézni? Hányat írunk? – Szavai hallatán hangos nevetésben törnek ki a parton fürdőző diákok. Egyikük kijavítja az öreget: – Nem cowboyok, te, ők a sötétség lovagjai A hobbitból! – Erre még jobban röhögnek. Ábel legyint, és hangosan idézi a jól ismert sorokat:

„Wer reitet so spät durch Nacht und Wind, Es ist der Vater mit seinem Kind…”

Intek neki, hogy tudom, honnan az idézet, majd megkérem, soroljon pár szerzőt, akik magyarra fordították. Pap Endre volt az első, a második Thaly Kálmán, majd Szász Béla, Szász Károly, Vas István, Závodszky Zoltán, aki Schubert megzenésítéséhez alkalmazta, aztán Képes Géza. – Megdöbbenek a felsoroláson. Ábel látva az arckifejezésem, magyarázatba kezd: – Erlkönig – az Erle a németben égerfát jelent, a német értelmezők szerint azonban, mivel a balladának egy dán népballada az alapja, ahol az Ellenkonge elle-je, ami csupán az összetételekben elle-, valójában elf, az ónémet alp vagy elp szóból származik, ez egyjelentésű az angolszász alf- vagy elf-fel. Utóbbi szót ma már mi magyarok is használjuk: A gyűrűk urában így fordították: tünde.

– Ne folytasd – kérlelem, majd megsarkallom Grófót, hogy ügetésben haladjunk tovább. Tom szigorúan elöl halad, hogy érezzük: ő a főnök. A nap lebukik a szentendrei dombok felett, amikor vízbe visszük a paripákat. Nemigen tudjuk vágtára fogni őket, állandóan ki akarnak jönni a partra. Tom megáll, és nézi, ahogy Ábellel kínlódunk, végül kiabálni kezdek, és addig húzom a folyam közepe felé Grófó kantárszárát, amíg az állat térdig merül az örvénylő Dunába, izmai megfeszülnek, és végre vágtázni kezd. Fejét előre tartva gyorsul, miközben hangosan préseli ki magából a levegőt. Leírhatatlan érzés, ahogy haladunk, sörénye lobog a dunai szélben. Elképzelem, milyen szép lehet egy kívülálló szemével, ahogy Grófó egyszerre emeli első, majd hátsó lábait, aztán a vágtára összpontosítok. Mindketten csuromvizesek leszünk. Szanaszét röpködnek a vízcseppek, még az inggalléromon is érzem, hogy nedves, miközben hallom, ahogy Ábel mögöttem fújtat lovával együtt. Ügyes, hogy követ, nem adta fel, igazi harcos. Száz méternyi vágta után visszaporoszkálunk indulási helyünkre, és elölről kezdjük. Nem tudom, hányadik menetnél tartunk, amikor döbbenetes dolog történik. Grófó egyik ugrásánál kinyílik vágta közben mellzsebemen a tépőzár. Hallom, ahogy Ábel kulcsai egymáshoz koccanva vízbe repülnek. Érdekes módon, agyam csak később fogja fel, mi történt. Vágtázunk még párat a folyam szélében, amikor belém villan: nincs kulcs! Azonnal szólok Ábelnek, aki kétségbe esik: – Neee! Nem lehet igaz! – Lepattanunk a lovakról, és lázas keresésbe kezdünk. Tom segítségünkre siet, de hiába nyúlkálunk ide-oda az iszapos vízben, esélytelenek vagyunk. Hamar sötétedik, így lassan fel kell adnunk a keresést. Ekkor jut eszébe Ábelnek, hogy mobilja, személyes iratai a bezáródott autóban maradtak. Órákon át tartó küzdelem következik, hogy kinyissuk a több mint húsz éves Fordot, de hiába segítünk egymásnak lámpával, hiába próbáljuk lehúzni az autó ablakait, hiába hozunk mindenféle drótot, többféle rudat, a mobil a személyivel a kesztyűtartóban marad. – Holnap is nap van – von vállat Tom, mire összenézünk. – Fel kell törnöm a saját autóm! Be kell törnöm a saját lakásomba! Milyen élet ez? – szörnyülködik Ábel. – Hazaviszlek – ajánlom fel. Szótlanul haladunk a Megyeri Hídon át, majd a nulláson Mátyásföld felé vesszük az irányt. Hazaérve Ábel lámpát gyújt, majd hiába próbálja vállal benyomni a bejárati ajtót. – Majd én! – tolom magam mögé. Súlypontom lesüllyesztem. Célzok. Az első egyenes rúgásom lepattan a kilincsről. Elszégyellem magam, és másodszor is készenlétbe helyezkedem. A lábam elindul. Egyenesen a zárra viszi a csípőm. Huszonhét év harcművészet segíti ezt az egyetlen – elsőre elhibázott – mozdulatot. Talppárnám közvetlenül a kilincs alatt, a kulcslyuknál landol. Az ajtó hatalmas robajjal bevágódik. Bent a sötétből megszólal egy hang:

– Mondtam, hogy nem lehet veled normálisan élni…

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)