Miklóssi Szabó István | A narkó-blues énekes: Boros István

Miklóssi Szabó István 2020. augusztus 06., 07:19

Fő tevékenysége az újságírás, azon belül a tárcaírás és a szerkesztés volt, mindössze két és fél regénye jelent meg, hosszú évekig betegeskedett, halála után teljesen kicsúszott a köztudatból, holott művei jobb sorsot érdemeltek volna. Boros István elsőként figyelmeztette Magyarországot a kábítószerek veszélyeire, fő művében, a Patkánykölykökben a bódító szerek és a hatalom kapcsolatairól szól.

 

Adatot alig lehet találni róla: 1953-ban született, 1978-ban jogból doktorált, még ebben az évben a Magyar Nemzet munkatársa lett, ahol a riportrovatot vezette. 1992-ben a Magyar Nemzet Újságíró Alapítvány kuratóriumának elnökévé választották, 1997-től haláláig a Népszava főmunkatársa és a lap Szép Szó című irodalmi mellékletének szerkesztője. Riportjai, tárcái nagy népszerűségnek örvendtek. Mindössze 52 évesen hunyt el, 2005-ben.

Első könyvét Vértessy Péterrel (1951) közösen írta. A belső borítón így vallanak a mű mondanivalójáról: „A Magyar Nemzet munkatársai vagyunk. Arra próbáltak tanítani bennünket, hogy az életet úgy nézzük, ahogy mások látni szeretnék. Mi viszont a maguk valóságában akarjuk leírni a dolgokat. A magyarországi kábítószer-fogyasztásról is”. Merész szavak ezek 1986-ban egy olyan országban, amely hivatalosan tudomást sem vesz a narkotikumok problémájáról – kommunizmusban ugyebár nincs kábítószerezés, az egy kapitalista találmány. Maga a mű 1979-1980 között íródott, öt évet (!) kellett várni a megjelenésére. Bár riportkötet, akár regénynek is tekinthető, a szerzők végigkövetik a különféle anyagokat fogyasztó szereplők sorsát, nemegyszer a temetőig. Van itt minden – fogalmazhatunk kesernyésen –, van ragasztó, marihuána, LSD, kokain, morfium, heroin, szétcsúszott életek, kínkeserves elvonók, visszaesések, utolsó stációk. A szerzőpáros kíméletlen valóságot tár az olvasók elé, könyvük jókora része mindmáig aktuális.

Fő műve, a Patkánykölykök 1989-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadó gondozásában. „Tízezreket fizettek csak azért, hogy ne kelljen kiadni a regényt” – írja a fülszövegben – „így felejteni Párizsba utaztam. De addig is, amíg elértem a Szajna partjára, üvöltöttem, átkozódtam, fenyegetőztem… míg egy este ráébredtem: nincs értelme. Miért várok én az élettől több szánalmat és megértést, mint amit én adtam regényhőseimnek: Asbóth Öcsinek és Windish Dénesnek? Hozzájuk hasonló módon az én életem sem számít semmit, senki sem adna érte egy lyukas fityinget”. Tragikus a sora a két főszereplőnek, akiket a sorkatonasági idő alatt történt haláleset köt össze. De tragikus az indulásuk is: a kommunista Magyarország finoman szólva nem kíméletes a családjukhoz. Asbóth szülei kikeresztelkedett zsidók, akik a haláltáborokból jöttek haza, és mindent elkövetnek a beolvadás érdekében, míg Windish szülei az arisztokráciából érkeztek. Asbóth fotós szeretne lenni, hamar rádöbben, hogy a kommunizmusban aligha lesz lehetősége fejlődni, ráadásul apránként a kábítószerek rabja lesz, ami emigráláshoz vezet, menekülnie kell a rendőrség elől egy gyógyszertári betörés után. Párizsba emigrál, ahol fokozatosan elveszíti uralmát a kábítószer fölött, végül öngyilkosságot követ el. Windish irodalmi álmokat dédelget, de csapnivaló költő, a sorozatos visszautasítások egyre inkább elkeserítik, mintegy kiégetik, ráadásul kiderül, olyan feleséget választott magának, akinek az apja az ÁVO kötelékeiben dolgozott, és az ő apját verte majdnem halálra. Windish egyre magasabbra hág az állami szamárlétrán, egyre kíméletlenebb, frusztráltabb lesz, a felesége halálára spekulál. Végül ő is a halálba menekül. A párhuzamos formában megírt regény döbbenetesen hat az olvasóra, egy olyan világot tár elé, melyről nem volt, nem is lehetett tudomása.

Boros István utolsó regénye, az 1992-ben megjelent Bronzugatás már erősen kísérleti jellegű. Történik Magyarországon, Párizsban, a főhősök meglehetősen összemosódnak, a részek tárcaszerűen vannak megírva, ezért pikareszk jellegű. Akárcsak az előző két könyv, ez is kíméletlen, szókimondó alkotás, igaz, irodalmi értéke nem éri utol a Patkánykölykökét.

Több regénye nem született a szerzőnek, talán betegsége akadályozta meg az írásban, talán más. Annyi bizonyos, hogy a Patkánykölykök az 1980-as évek egyik legfontosabb magyar regénye, akkor is, ha nem vált túl népszerűvé.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)