Zuglischer Manó esik ámulatba,
dísztavak vizébe milyen madárfaj
költözik, ha szűkre szabott a fogság,
s fölfele mélyül.
Szürke gém Városligetünkön áthúz,
szárnycsapásait rokonom lakáig
nyújtva el gödényalakúan olvad
mennybe, pokolba.
Zuglischer Manó esik ámulatba,
dísztavak vizébe milyen madárfaj
költözik, ha szűkre szabott a fogság,
s fölfele mélyül.
Darvadoznak fémek inába szállva
vastraverzein magasépitések
bontanak beton-stadionmedencét,
újat emelnek.
Varjak ágálnak, verebek potyognak,
róka hordja el beleit pirosban,
sün farát himbálja, lemorzsolódik,
orrlika tágul.
Otthonának emberi szem tekinti
ezt az átkozott, ideiglenesnek
tervezett tizennegyedik vidékét
ördögi körnek.
Rendel egyre Zuglischer, int, ha fogytán
mélabúja, oktalanul kötődik,
cechet összead, feleséget elhagy,
elfelesezget.
Kocsmapulton szendereg észveszejtőn,
ágy nem adhat enyhet idegbajának.
Percegő egér kaparász, a padlást
most szigetelték,
jár kaminlyukak füle hallatára,
falra hányt gyapotban izeg-mozogva.
Zuglischer rajong konyakozgatásért,
marja a reflux.
Forgolódik, vargakanyart tesz álma,
matracán felül, nekidönti hátát
párnahegynek, erre delíriumtól
hűl meg a vére.
Ventolint szippant köhögőrohamra,
felriasztják, asztmatikus szorongót,
fulladást okozva tünetcsoportok,
légcseregondok.
Hull a pollen, élni akar natúra,
foglyul ejti hörghurut air trappingje,
inhalál Manó diapulmonos szert
vasfazekából.
Nem szokása inni töméntelen nagy
mennyiségben, alkoholista sem lett –
bűntudat tenyészti valószerűvé
képzeletünket.
Dölyfösen belökve a pinceajtót
mérgezett patkány tetemébe botlott,
félrerúgta, mintha nem életének
részese volna.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)