Géczi János | Versek

Géczi János 2020. október 14., 09:21

Van-e tér, amely elválaszt minket?

Miként a virághagyma, a földben

egyre csak lejjebb húzódik a holt

Házsongárdban, nincs madár kék lábú,

zöld szárnyú, ami, hogy azzal itassa,

gyöngyöt sír. Holott naponta visszatér

Orth István: Ádám almafája

Tulipán

Van-e tér, amely elválaszt minket?

Miként a virághagyma, a földben

egyre csak lejjebb húzódik a holt

Házsongárdban, nincs madár kék lábú,

zöld szárnyú, ami, hogy azzal itassa,

gyöngyöt sír. Holott naponta visszatér,

mintha megbeszélt találkozóra,

ahol tavaszi szó illatozik

a versben s az ágyfőhöz odaül.

Magától, Gizi, én nem ezt vártam!

Annyiszor énekelte: messze megy,

hogy elhittem, vissza se tér, útját

zsinegként gombolyaggá maga mögött

feltekeri, nem jön ide többé,

se mint dal, se özvegy lélek, se mint

csíkos lepellevelű tulipán.

Van-e tér, amely elválaszt minket?

 

Pannónia

A repceföld, amely virágzáskor

évről évre felrajzolja

a föld alatti romokból

a római villát,

hogy lássa, ki repülőn

Budapestről Brüsszelbe száll

és a magasságos, ki olykor

a mélybe pillant alá,

hogy szem nélkül is nézze

a kénsárga kérgű tájat.

A romból évről évre felépül

a forrásmelléki épület.

Az atrium. A kemence.

A gyógynövénykert. Látni

azt az ifjút, ki baljában görget

a jobbjával egy könyvtekercset,

Kallimakhoszt szótagol fennhangon.

 

… fölötte.

A kamasz, közel tizennégy éves fiú,

tegnaptól növekvő bajusszal,

atlétatrikóból előtörő, fejletlen hónaljszőrrel,

narancsokat cipel ládában, vállon.

Túl vagyok a cipővásárláson. Az utcán

tömeg morajlik és zúdul ismeretlen irányokba.

A legény csúnya, a gyümölcs ellenére irtóztató.

Belső arányait vesztett szörny,

amelyből felesleges szögletek, bőrlebenyek és

ruhacafatok nőnek, máshol pedig

hiányzik mindaz, ami része vagy kelléke

az embernek. Nincs bal keze.

Igyekszem a cipőmre koncentrálni.

Könnyedén lépdel lefelé a lépcsőn, a piacról,

viszi a faléc-rekeszt az asszonyság nyomában.

Ha tökéletessé nem is, de széppé nézi a világot,

a reggelt s a lompos, túrószagú nőt,

azt minden mozdulatán látni. Ámulok

ekkora rajongáson. Kívánatosnak látja,

titkolni se tudná. Bukdácsol, mint apró kankutya

karóvá duzzadt vesszejével

és nadrágja dudorát nem rejtegeti.

Egyszerre sok Nap delel fölötte.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)