Az Üllői úton a fák úgy hajladoztak, mintha ez lenne az első tavasz azóta, hogy kidugták a fejüket a földből.
Három alak siklott a virágba borult fák alatt. Egy magas vékony, egy alacsony tömzsi, és egy középsúlyú díjbirkózónak tűnő dandy
Az Üllői úton a fák úgy hajladoztak, mintha ez lenne az első tavasz azóta, hogy kidugták a fejüket a földből.
Három alak siklott a virágba borult fák alatt. Egy magas vékony, egy alacsony tömzsi, és egy középsúlyú díjbirkózónak tűnő dandy. Mindhármuk kisugárzásában volt valami dandys, dekadens jelleg, de ennek ellentmondtak energikus és többé-kevésbé céltudatos lépteik, amik nem a világfájdalomról árulkodtak.
- Brenner, bazdmeg, megvan? – kérdezte a díjbirkózó külsejű.
- Meg – horkantotta az alacsony, tömzsi figura.
– Akkor jó.
– És nálad van? – kérdezte a vékony figura.
– Nincs.
– Miért nincs?
– Figyelj, mire gondoltál, mi van meg? – A tömzsi igyekezett a társaira koncentrálni, és látszott rajta az erőfeszítés, ahogy próbálta visszarángatni a gondolatait valahonnan nagyon messziről.
– Arra gondoltam, hogy nálad van-e az álmok csodás kincsesládája, drága unokatestvérem.
– Akkor azt kérdezd, Dezsőke. Azt hittem, a diplomámra gondolsz.
A vékony figura, aki pepita csokornyakkendőt viselt, és úgy őgyelgett a két másik mellett, mint egy elkóborolt kismacska, aki finom falatokra vadászik az ismeretlen utcasarkokon, hirtelen felindulásból megölelte a tömzsit.
– Szóval orvos lettél. Gratulálooooooook.
– Az ám. Az elme és a kényszerek és a rémlátomások és a pszichében bujkáló rémisztő szörnyetegek diplomás szakértője.
– Meg édesanyád… – kezdett bele egy vélhetően nem túl hízelgőnek szánt mondatba a Dezsőkének nevezett ficsúr, de a tömzsi vigyorogva félbeszakította:
– Igen, ő adta a lelki támogatást.
– Meg a pénzt az álmokra, mi? – zökkent ki Dezsőke.
– Az apámtól jött.
Mindhárman vigyorogtak.
A körút és az Üllői út kereszteződésénél megálltak egy pillanatra, majd mintha összebeszéltek volna, egyszerre indultak el a Kálvin tér felé. Pár lépés után a vékony figura megtorpant, és egy vázlatfüzet-szerűséget bányászott elő az oldaltáskájából.
– Várjatok, ezt leskiccelem.
– Így? – kérdezte Dezsőke.
– Hogy így? – kérdezett vissza a vékony.
– Álmok nélkül.
– Ember, festő vagyok. Mindenhogy tudok festeni. Itt most a realitást skiccelem. A valóság formáit. Comprendre?
– Si, senore, si – mondta a dandy.
– Realitás? Csukd be a szemed, és eltűnik minden, minden, amiről azt gondolod, létezik.
– Brenner, bazdmeg, ne kezdd! – sóhajtott a dandy külsejű, és a tömzsi vállára csapott. – Gyere, igyunk addig egy kávét.
A két férfi besuhant egy kávékimérésbe.
A festő fél vállával egy rozsdálló, színehagyott kapuhoz dőlt. Bal kezével a füzetet tartotta, míg a jobbal villámgyorsan felskiccelte a szemben lévő ház homlokzatát. Fura ház volt. Láthatólag még a forradalom előtt, valamikor a harmincas években épülhetett, de nem látszott rajta az eltelt majd nyolcvan év, szinte újnak tűnt. Az évek sara és mocska, és az emberek erőfeszítéstől, görcsöktől és gyönyörtől kipárolgó izzadtsága elkerülte az épület klasszikus nyugalmú felületét. A festőnek ez igencsak meglepő volt, mert a tárgyakban általában pont ezt kereste, a rárakódó, láthatatlan és kopott élményrétegeket, generációk, fiatalok, öregek és még öregebbek csalódásait és örömeit és az átveréseket és az ígéreteket és az árulásokat és a születést és a szenvedést és a kétségeket és a terveket és a halált. Vonalaival, színeivel ezt próbálta megragadni amikor a valóságot másolta – bár ő nem másolásnak, hanem teremtésnek, újrateremtésnek és esszencializálásnak fogta fel azt, amit csinál. amikor ceruzát vagy ecsetet fog a kezébe. Az égbolt szürke volt a homlokzat felett, mintha egy valaha ragyogó feherségű lepedőt túl sokáig hagytak volna kint a szabadban száradni.
– Álmok, álmok, mindig csak az álmok és az álompor – mormolta a festő. Ez a valóság, a papírvékony ég, ami színét veszti a létezésünktől, gondolta.