Mivel Aranka nénit nem érdekelte a keresztrejtvényfejtés, megfogadta a találati lista második vagy harmadik helyezettjének tanácsát, aki azt javasolta, hogy nem kell világmegváltó tettekben gondolkodni, elég, ha feladjuk a napi rutinunkat. Ha például átrendezzük a tárgyainkat, már az is sokat segíthet. Egy nem a megszokott helyére rakott teásbögre vagy kávéskanál föllelése ugyan szellemi erőfeszítés terén nem ér föl a holdutazással, de az Alzheimer ellen csodákra képes.
Előbb vagy utóbb mindannyiunk életébe bekukucskál az a huncut pillanat, amikor rádöbbenünk, hogy szellemi téren már nem vagyunk olyan pengék, mint régen. Elfelejtjük a színészek nevét, nem emlékezünk a dátumokra, a bonyolultabb kifejezésekre, nehézséget okoz az összeadás meg a kivonás. Ezek a jelek arra figyelmeztetnek, hogy ideje valamit tennünk a végső, totális elbutulás ellen.
Néhány éve ez a folyamat éppen olyan megállíthatatlan volt, mint a szabadesés, de ma már itt van nekünk az internet, tele hasznos tanácsokkal. Nem kell informatikusnak vagy számítógépes zseninek lenni, elég, ha bepötyögjük a keresőbe, hogy „mit tegyünk szellemi leépülés ellen?”, és máris kapunk vagy hatvanezer találatot. De az ember mindamellett, hogy gyarló, még lusta is, így legtöbbször azokra hallgat, akik a sor elején állnak.
Így tett Aranka néni is, miután észrevette magán ezeket a szomorú tüneteket. Valaha ügyvéd volt, de csak cégjoggal, később meg adásvételi szerződésekkel foglalkozott, így nem lehetett része abban a szellemi tréningben, amelyet a pallérozott beszéd révén valósíthatunk meg, és amely az internetes tanácsok szerint a legjobb a korai Alzheimer-kór ellen. Aranka néni a munkája során keveset beszélt, és akkor is csak panelmondatokat ismételgetett. Maradt volna még a kreatív írás, de Aranka néni ebben sem jeleskedett. Az általa ismert jogi nyelv olyan száraz volt, mint a tapló, az ízéről meg ne is beszéljünk. Aranka néninek már fiatal korában is nehezére esett megírni egy személyes hangú levelet, mert minduntalan betolakodtak a szövegébe azok a nyelvi fondorlatok, amelyeket a szakmai zsargon telepített a szótárába. Amíg a férje, Jeromos bácsi élt, legalább politizáltak – nagy ellenzékiek voltak mind a ketten –, de ezek a véleménycserék idővel sablonossá váltak. Utolsó éveiben Jeromos bácsi már csak a tévét bámulta, és ha kérdezték, tőmondatokban válaszolt.
Aztán, amikor Aranka néni egyedül maradt, észrevette, hogy egyre gépiesebb a gondolkodása, és a napi teendőinek végzése közben is ugyanazokat a mozdulatokat ismételi. Nem talált semmilyen kihívást vagy komolyabb elmemunkát követelőt az életében, és ez volt az, amitől az internetes bölcsek óva intik a hozzá hasonlókat: aki nem fedez föl magának olyan elfoglaltságot, amivel naponta megtornáztathatja az elméjét, hamar a leépülés sötét bugyraiban találja magát.
Mivel Aranka nénit nem érdekelte a keresztrejtvényfejtés, megfogadta a találati lista második vagy harmadik helyezettjének tanácsát, aki azt javasolta, hogy nem kell világmegváltó tettekben gondolkodni, elég, ha feladjuk a napi rutinunkat. Ha például átrendezzük a tárgyainkat, már az is sokat segíthet. Egy nem a megszokott helyére rakott teásbögre vagy kávéskanál föllelése ugyan szellemi erőfeszítés terén nem ér föl a holdutazással, de az Alzheimer ellen csodákra képes.
Aranka néni ettől egészen vidám hangulatba került, mert éppen ilyen csodaszerre vágyott. Nem kell könyvtárakat kiolvasni, sem órák hosszat a gép előtt ülve ostoba lövöldözős videójátékokat játszani, elég az is, ha mondjuk máshová teszi le a lakáskulcsait.
Rögtön tett is egy próbát: a lakáskulcsokat eddig az előszobában a fogas alatti kis cipősszekrényen tartotta, éppen azért, hogy ne felejtse el, hová tette le. Most fölvette a csomót, és egy kis töprengés, forgolódás után máshová helyezte, majd a jól végzett munka örömével vonult be a szobába tévét nézni, mert kezdődött a Szulejmán.
Később úgy vélte, jó lenne sétálni egyet a parkban, de amikor felöltözött, és felvette a cipőjét, nem találta a lakáskulcsokat. Ó, hát persze, máshová tette, csak a Szulejmán kiverte a fejéből, hogy hova. Levette a kabátját, a cipőjét, és nekilátott, hogy alaposabban utánanézzen a számításba vehető rejtekhelyeknek, de bárhogy és bárhol kutakodott, a kulcsokat sehol sem találta. Ekkor már ideges volt, úgyhogy fölhívta a lányát, Evelint, aki ott lakott a közelben, és volt tartalék kulcsa.
Evelin készségesen jött is, de hiába igyekezett, ő sem akadt rá a kulcscsomóra. Közben éjszaka lett, úgyhogy a keresést felfüggesztették, másnap viszont újult erővel és az unokákkal kiegészülve folytatták a nyomozást. Ám a négyfősre duzzadt csapat sem jutott eredményre. Hiába szkenneltek át mindent pengevékony szeletekre bontva – a plafontól a padlóig az összes polcot, fiókot és tárolót –, hiába néztek bele a ruhák zsebeibe, hiába borították ki a szemetest, a kulcsokat nem találták.
A csörömpölésre átjött a szomszédból a részeges Rezső, aki a kommunizmusban börtönőr volt. Amikor meghallotta, mi történt, elmesélte, hogy a nyolcvanas évek elején szétszedett egy rádiót a konyhában, és akkor leesett a kőre egy csavar. Még a koppanását is hallotta, de hiába röntgenezte át a konyhát, később meg az egész lakást, mind a mai napig nem sikerült megtalálnia.
Ettől Aranka néni megnyugodott. Ezek szerint mégsem ő háborodott meg, hanem a világ, és ez ellen nincs mit tenni. Ami eltűnt, majd előkerül, ha nem lesz rá szükség, mondta ki a végső igazságot Rezső, aztán faképnél hagyta a társaságot.
Aranka néni hétfőn az Evelintől visszakért kulcsról több másolatot is készíttetett, és mindegyiket odatette az előszobafogas alá, a cipősszekrényre. Hadd lássa az a cudar bujkáló, hogy ezen a világon senki és semmi sem pótolhatatlan.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)