Gáti István | Az elátkozott barát

Gáti István 2020. április 27., 20:59

Történt egyszer, hogy a klastrom

omladozó, hűs falát

hátrahagyta, s koldulni ment

buzgón, vígan két barát.

Kürti Andrea: A dolgok mélyén

Hol volt, hol nem, hol csak félig,

szóval részben megesett

az, amiről most e műben

elmondok egy keveset.

Vidám lesz az elejétől,

nem komor a vége se.

Tartogat pár furcsa szót is,

mint afféle népmese.

 

Történt egyszer, hogy a klastrom

omladozó, hűs falát

hátrahagyta, s koldulni ment

buzgón, vígan két barát.

Kaptak tojást, csirkét, túrót,

mit a nép közt felleltek,

míg a sok jó vállaikon

igen nehéz teher lett.

 

Volt a zsákban zsírszalonna,

három kulacs vörösbor,

és a békás fűzligettől

messze még a kolostor!

Hőbörgött is ám az egyik,

hogy a kíntól mit se lát,

míg a másik hátsó felét

piszkálta egy csirkeláb.

 

Hirtelen egy fűzfa mellett

megláttak egy vén juhászt.

Oly éktelen hortyogott az,

majdnem rájuk jött a frász.

Hiába is köszöntötték:

– Adjon Isten jó napot!

Mert a fűzfa árnyékában

az csak tovább fújtatott.

 

Mellette egy szamár feküdt.

No, az fekve mit tehet?

Aludt az is ártatlanul,

bambán, mint egy kisgyerek.

Azt mondta az egyik fráter:

– Hé, te Miska, ne tovább!

Jöjj, e hitvány naplopónak

elkötjük a szamarát!

 

– Jól van, Pali! Ez már beszéd!

Igazad van, cimborám.

Ezt a málhát mihelyettünk

vihetné e nagy szamár.

Ám az állat kötőfékjét

úgy fogja az agg juhász,

hogy az első mozdulatra

felébred, s még megruház!

 

– Erre is van ám egy módszer,

amely elmés szerfelett.

Figyelj, Miska, hallgasd végig

fondorlatos tervemet!

Nem bántjuk a kötőféket,

csak a szamár oldalán.

Kibújtatjuk szegény párát,

s minden könnyű munka már:

 

Te az övem rákötözöd

jól a szamár nyakára,

s magadéval megrögzíted,

ne csússzon le a málha!

Én a hámba belebújok,

s mikor te már messze jársz,

megrántom a kötőféket,

s felébred a vén juhász…

 

Így is történt. Szegény juhász,

mikor végre felébredt,

meglátta az ifjú frátert,

s alig hitt a szemének:

– Tisztelendő atyámuram!

Én ezt sehogy nem értem.

Mit keres a folyóparton,

korcs szamaram helyében?

 

Erre a mi Pál barátunk

vidám hangon így felelt:

– Engem anyám megátkozott,

s lám, az átok most letelt!

Három éve összevesztünk.

Mi sült ki a vitából?

Azt kívánta, szamár legyen

elsőszülött fiából.

 

Most, hogy újra barát lettem,

remélem, hogy elereszt.

Társam már a málhák helyett

hadd legyen a szent kereszt!

Oldozza el sok kín árán

visszakapott szép fejem,

s imádkozom majd magáért

minden estén, reggelen!

 

Szólt a juhász szánakozva:

– Elbocsátom, hát legyen!

Lesz még pénzem új szamárra,

amint elkelt pár ebem.

Szegény ember! Mennyit vertem.

Száz éve, hogy mulatott!

Nesze, jöjjön! Búcsúzóul

húzza meg a kulacsot!

 

Pál a borból nagyot húzott,

s társa után sietett.

Egész úton szegény juhász

balgaságán nevetett.

Mikor aztán megérkeztek,

elámult a rendfőnök:

– Ennyi finom holmi mellé

még egy korcs is szerződött?

 

– Ó, azt mi csak kölcsönkaptuk

útközben egy paraszttól.

Visszaadjuk neki holnap,

mikor majd a harang szól.

– Jól van, jól van, ez így jó lesz.

– felelte az öreg pap.

– Vigyétek el köszönetem,

jótettéért ennyit kap.

 

Másnap ezért korán reggel

útra kelt a két barát.

Négy láb mozgott, négy meg lógott,

így rótták az út porát.

Két száj vígan dalra fakadt,

mert a torkuk elázott:

„Én elmentem a vásárba…”,

egy meg búsan iázott.

 

Delet ütött már a harang,

s alábbhagyott már a hecc,

Mikor a rút, poros úton

szembejött egy lókupec.

Eléjük állt, s megkérdezte,

koszos körmét rágcsálva:

Hová viszik ezt a korcsot?

Tán csak nem a vásárba?

 

– Oda visszük! – Oda visszük!

– mondta Miska, mondta Pál.

– Tíz forintért el is adjuk,

mert az érte nem nagy ár!

– Tíz forintért? Nevetséges!

De én hatért megveszem.

Tíz forintot egy szamárért?

Majd ha elment az eszem!

 

Végül aztán megalkudtak.

Nyolc forintért eladták,

S hazafelé a sok érmét

szép apránként elitták.

Lókupecünk elvezette

szamarát a vásárba.

– Vigyék ezt a ritka példányt!

Húsz forintért nem drága!

 

Szegény juhász szép kutyáin

olcsó pénzen túladott,

Most a vásár sűrűjében

nehéz szívvel ballagott.

Szamár után nézelődött,

vagy egy tucat várta ott.

Míg a sok közt meg nem látott

egy ismerős állatot.

 

Odalépett szamarához,

felemelte nagy fülét.

Belesúgta gúnyos hangon

ezt a bájos versikét:

– Kedves atyám! Látom, megint

megtörtént a varázslat.

Ki az anyját nem becsüli,

maradjon meg szamárnak!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. április 6-i számában.)