Első önálló kiállítását Szinyei Merse Pál 1905-ben, hatvanéves korában rendezte. Pályája végül is sikertörténet – csak épp azt is meg kellett érnie, hogy egyes pályatársai gúnyolódtak rajta, apja csak a sikertelenségét látta, a felesége nem bízott a tehetségében, ahelyett, hogy bátorította volna a művészt, jobban foglalkoztatta az, hogy környezetük bolondnak tartja a festőt, a rájuk szakadó többszörös gyász pedig felemésztette a házasságukat. Semmi sem úgy és nem akkor történt, amikor arra jövőt lehetett volna alapozni.
Szinyei Merse Pál 1845. július 4-én született Szinyeújfaluban, Szinyei Merse Félix (1816–1875) és Jekelfalussy Valéria (1826–1880) nyolc gyermeke közül harmadikként. Édesanyja buzgó honleányként 1848-ban a Szinyei család minden ezüstjét és ékszerét odaadta a honvédek felfegyverzésére, de a szabadságharc más okból is szerepelt a családtörténetben: a festő nagynénje Dessewffy Arisztid özvegye volt, a Sáros és Szepes megyei csüggedt magyarok pedig az abszolutizmus idején menedékre leltek a jernyei családi kastélyban.
A nemzeti érzelmű nemesi család hétszáz éves múltra tekintett vissza, de vagyona a 19. századra jócskán megcsappant.
Szinyei Merse Pál a család Sáros vármegyei birtokán, Jernyén nőtt fel. Apja, a megye alispánja, majd főispánja kezdettől támogatta ügyesen rajzoló fia művészi ambícióit, de puritánsága miatt sem látta be, hogy az alkotás és a józan, megfontolt életvitel ritkán fér meg egymás mellett. „A’ közelebbi tánczvigalombani részvétet nem ellenzem s’ miattam álarczba is mehetsz feltéve hogy többe nem kerül mint meg írtad – csak ne feledkez meg a’ küszöbön lévő vizsgákról, – hogy a’ bál miatt azokban ne legyen hiba – a’ fekete öltönyt illetőleg pedig, édes fiam, igen balul vélekedel, ha azt hiszed, hogy egy magad féle deákocska más képpen meg sem jelenhetik, okos, és belátó ember nem fog abban megütközni – te pedig ne képzeld magad valami nagy úrnak, – én sem vagyok az, s’ te annál kevésbbé; – te 8 gyermekem egyike vagy – a’ mit mérsékelt vagyonombul, a’ mostani szerfelett mostoha viszonyok közt megmenteni és megtartani bírandok, az 8. részre oszlik majd – s’ az igen kevés leend – tehát édes fiam, az urassági ábrándokrúl jókor kell lemondani – hogyha pedig ruházatod jelenleg talán hiányosabb a’ tavalinál ezt magadnak tulajdoníthatod, a’ múlt évi havi pénzbül ki telt volna egy fekete attilla is – ez a’ múlt évi életed utó íze – igyekez, hogy ne legyek ez évben ismét kéntelen téged, még érezhetőbben büntetni” – írta a szigorú apa 1863 januárjában a Nagyváradon tanuló fiának. Ez a határozott, atyai „észhez térítés” felnőtt korában is elkísérte, bár édesapja a fiú tehetségét felismerte és tisztelte. 1869-ben mégis hazahívta az akkor már a Müncheni Képzőművészeti Akadémián tanuló festőnövendéket, hogy rábízza a birtok körüli teendőket, amíg őt hivatali munkája a városba szólítja. A hazatért fiú lelkiismeretesen dolgozott a birtokon, ecsetet csak ritkán vett a kezébe, holott addigra Münchenben már sok küzdelem állt mögötte.
1864-ben iratkozott be a müncheni akadémiára, ahol a legelismertebb mester, Karl von Piloty osztályába szeretett volna bejutni. Piloty a historizmus híve volt, történelmi témájú képekkel jelentkezett Szinyei Merse Pál is a vizsgára, azonban az Attila halála című vázlat nem nyerte el a mester tetszését.
Szinyei Merse Pál ezt követően tért át a természet és az ember együttes ábrázolására, majd több mint három év tanulás után Az akasztott elszállítása című képpel felvételt nyert Piloty osztályába. A mester nem próbálta meg saját képére formálni a tanítványt, hanem támogatta a különböző útkeresési törekvéseit. A szakmai közeg koloristaként figyelt fel az ifjú Szinyeire, de idővel már vázlatfestőként kezdték emlegetni, annyi remek ötlete maradt megvalósulatlanul.
1869 nyarán nagyszabású nemzetközi kiállítást rendeztek Münchenben, ennek apropóján ismerkedett meg Gustave Courbet francia festővel, és a tárlat hatására otthagyta az akadémiát és önállóan kezdett dolgozni. „Nem voltam még mindig tisztában magammal. Vagy ők látnak jól és akkor én rosszul látok, vagy én látok jól, de erre nem buzdított senki. Kollégáim ajánlották, hogy menjek ki a természetbe – geh’ nach der Natur studieren – én kimentem, de amit onnan hazahoztam, azon nevettek. Emlékszem, hogy a csúfolódók az egyik képemre, amely mezőt mutatott, azt mondták, hogy ez a „senkrechte Wiese”, a merőleges mező. Sehogyan sem tudtak az én szememmel látni, de nem kellett sokáig várniok. 1869-ben megjelentek Münchenben a fontainebleauiak és Courbet. Elámultam, hogy mennyire nekem adnak igazat, hogy még sincs olyan rossz szemem, amint azt rám fogták. Courbet és a francziák egészen megerősítettek a magam irányában” – összegezte ezeket a tapasztalatokat későbbi önéletrajzában.
A jernyei birtokról 1870 tavaszán tért vissza Münchenbe, voltak vevői, megélt a festésből, de amikor kitört a porosz–francia háború, az apja ismét hazarendelte, és ismét a családi birtok igazgatása foglalta le a napjait.
1872-ben ismét visszautazott Münchenbe, és nem is sejtette, hogy élete legmeghatározóbb időszaka elé néz. Unokatestvérével, Gundelfinger Gyulával és baráti körével gyakran járt kirándulni, itt ismerkedett meg jövendőbeli feleségével és múzsájával, Probstner Zsófiával is. Műterme Arnold Böcklinével volt szomszédos, a svájci festővel szoros baráti és szakmai kapcsolatot alakított ki. „Életemnek legszebb és legboldogabb korszaka volt ez, mikor ezen igazi művésszel, a múlt század legnagyobb festőjével mindennap benső baráti viszonyban élhettem. – Ment is akkor a munka lázasan, Böcklin animált »zöldebbre, még zöldebbre « – csak az élénk erős színekkel lehet a napsütést visszaadni, lila, piros, sárga, kék, barna, – a fehéren a könnyű kék árnyékok játéka, a csillogó napfoltok, – mindig feljebb és feljebb a skálával! – Az alakokhoz modelt használtam, de a tájat egészen emlékezetből, nem is kellett stúdium, magam előtt láttam minden fűszálat, virágot, csak le kellett írnom. – Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. – Bevallom azon kritikusokra gondoltam kiknek képem nem fog tetszeni. – Mikor elkészült kiállítottam a Kunstvereinben. A publikum megrökönyödött, – a festők között azonban nagy szenzácziót csinált. Beküldtem az 1873diki internationális bécsi kiállításra. Nagy reményekkel vártam a succée-t mert éreztem hogy jót csináltam. – De nem úgy volt, – teljes kudarczot vallottam” – emlékezett. Úgy vélte, irigységből túl magasra akasztották a képet, így az nem tudott érvényesülni, egy másik festménye előtt pedig egy szobrot helyeztek el. Panaszt tett, visszavonta a kiállításról a Majálist, még az sem vigasztalta, hogy a Fürdőház című képe elnyerte a zsűri bronzmedálját. A Majálist hazahozta, és felajánlotta a Nemzeti Múzeumnak, azzal a feltétellel, hogy jó helyen állítsák ki. Az akkori igazgató, Pulszky Ferenc félvállról azt felelte: „csak küldje fel a fiatalember, majd meglátjuk micsoda kép az.” A megalázó válasz miatt végül nem küldte el a képet. „Legjobb képem még ajándékba sem kell! Ez végkép elkeserített” – írta.
Visszavonult a családi birtokra – apja óhaja is ez volt.
„Öröm és boldogsággal telt szívemet tárom fel előttetek: Én Probster Zsófiát kit határtalan kiolthatatlan szerelemmel szeretek, s kinek egész szívét s leghőbb viszontszerelmét bírom, megkértem, mert mi egymás nélkül nem élhetünk. – Esedezve kérem áldástokat s beleegyezéseteket, mert csak evvel lehet boldogságom teljes, tudom, hogy ezt meg nem tagadjátok tőlem, mert nem akarhatjátok fiatokat egész életére szerencsétlenné tenni” – írta meg levélben elhatározását. Apja csak azzal a feltétellel egyezett bele a tragikus családi hátterű, tisztázatlan anyagi helyzetű lánnyal kötendő házasságba, ha a fiatalok hazaköltöznek. 1873 októberében Gundelfingerék korompai birtokán tartották az esküvőt, majd az ifjú pár a jernyei kastélyban rendezkedett be. Kezdetben azt hitték, csak ideiglenesen.
„Otthon maradtam s megházasodtam a családi boldogság mindenért kárpótolhatott volna. Ebben reménykedtem s egyelőre nem szándékoztam képekkel a nyilvánosság elé lépni. Lefestettem feleségemet, egy pár skitzet, – többi közt a Tourbillont – s más apróságokat, de munkakedvem mindig hanyatlott. Minek is fessek? Jobbat a Majalesnél úgy sem tudok festeni, az meg senkinek sem kell, – Hát nem festettem! – Gazdálkodtam, lovagoltam, lakházat építettem, kertet alakítottam, gyermekeim, családi ügyek egészen lefoglaltak. Így múlt el több év” – emlékezett vissza.
A korabeli levelei viszont arról tanúskodnak, hogy hol Párizsban, hol Münchenben, hol Firenzében, Böcklin közelében képzelték el közös életüket – Probster Zsófia egy szépreményű ifjú festő felesége lett, nem a vidéki bezártságról ábrándozott. A fiatalok csomagjai már útra készen álltak, amikor a festő édesapja a fia lelkére beszélve elmondta, hogy nagyon beteg, és ha elköltöznek, sosem fogja látni születendő unokáját. Szinyei Merse Pál a maradás mellett döntött. Ekkoriban festette feleségéről a Lila ruhás nő portréját, melyet évtizedek múlva a „magyar Mona Lisa”-ként emlegettek. Persze ezt akkor egyikük sem sejthette. „Az első gyerekünket vártam, úgy ültem modellt, otthon, Jernyén, a lila tafota ruhában. […] Persze nem kinn a mezőn ültem modellt, azt Pali kívülről tudta. Minden fűszálat, minden sárga kikericset ismert... a lila, sárga és zöld szín finom hármashangzatáról beszélt akkoriban folyton. Nekem már a könyökömön jött ki. Mert benn, a műteremben is fárasztott a modellülés. A fiam gyorsabban fejlődött, mint a kép. A lila ruha szűk volt, szorított. Talán ezért lett kicsit szenvedő az arckifejezésem a képen” – idézte fel Probster Zsófia egy kései interjúban.
Modellt sem volt egyszerű találnia, mert örök tevékeny feleségét untatta az ülés, a parasztlányokat pedig tiltották ettől, mert a Felvidéken babonásan hittek benne, hogy akit lefestenek, az rövidesen meghal.
A Lila ruhás nő portréjával Szinyei ismét közönség elé merészkedett, de a kritikusok most is csak fanyalogtak.
1882-ben Bécsben ismét szerencsét próbált a Majálissal, de a kritikusok gunyoros megjegyzéseket tettek a kép „lehetetlen” zöldje kapcsán. Ekkor Szinyei ismét vissza akarta vonni a képet, azonban, tudva a maga igazát, gyeptéglákat hozatott, és úgy szereltette fel őket, hogy azok érintkeztek a képpel, mintegy valós folytatása lett így a festett rétnek. A ravasz installációnak óriási hatása volt, sokan megbámulták, a kritika is enyhült, de a várt siker ismét elmaradt.
A szakmai sikertelenség mellett súlyos tragédiák nehezítették a festő életét. Meghalt az édesapja, gyermekágyi lázban elveszítette imádott nővérét, és gyermekei közül is csak ketten érték meg a felnőttkort. „Családomban nem találtam azt a boldogságot a mit reméltem, ehhez három gyermekem dyphtheritisben meghalt. Szép új lakházam, kertem ragály fészek lett, honnan menekülni kellett, nehogy még élő gyermekeim élete veszélyeztetve legyen” – írta.
Búskomorság, apátia és dühkitörések gyötörték, ráadásul a felesége is válást kezdeményezett. 1887-ben Probstner Zsófia magával vitte két lányukat, Félix fiuk pedig az apával maradt. Az asszony újra férjhez ment, Ghillányi Imre későbbi földművelésügyi miniszter felesége lett, és második házasságából öt gyereke született. (101 évesen hunyt el a Gobbi Hilda által alapított idős színészek otthonában.)
Szinyei Merse Pál festés helyett politizált és a birtokot vezette, 1896-ban megválasztották a héthársi kerület országgyűlési képviselőjének.
„Sok évi szünet után csak 1894-ben vették rá jó emberei, s különösen Zemplényi Tivadar, hogy ismét kezébe vegye az ecsetet, s kiállítson. A téli tárlaton képei most már kedvezően fogadtattak – igaz, hogy a világ 20 év alatt nagyot fordult s a közönség ízlését közelebb hozta Szinyei festészeti irányához” – írta 1898 januárjában a Pallas Lexikon felkérésére lejegyzett életrajzában.
Az 1894–1895-ben a Képzőművészeti Társulat által rendezett tárlaton a vadászat témájú, Oculi című képét maga Ferenc József vásárolta meg, és korábban gúnyolt műveit most valósággal ünnepelte a közönség.
„– Nézz ide – mondok –, milyen üde, talentumos kezdőt fedeztem fel. Úgy-e, még ezeket nem láttad?
Thorma majd sóbálvánnyá vált meglepetésében. Akkora lelkesedést nem egyhamar láttam.
– Hogy milyen üde, milyen naiv, milyen harmatos kép ez? Hisz ez a mező valósággal illatos. Ez a bárányfelhős ég meg valósággal szórja széjjel a szikrázó napsugarakat. Ugyan ki festette, pajtás, tán még azon nedves?
Lehajolt, hogy jobban megnézze. A bámulat felkiáltása szállt el ajkairól, amint olvasta:
– Szinyei Merse Pál. 1873.
A Majális volt. Rá egy hétre fényes bankettet rendeztünk az ‚új csillag’ tiszteletére. Szinyei fel volt fedezve” – emlékezett Csók István.
Ezt követően Szinyei ismét a festésnek élt, de évi öt-hat képnél nem festett többet. 1900-ban a párizsi világkiállításon a Hóolvadás című képe ezüstérmet kapott, egy év múlva a Majális aranyérmet nyert Münchenben, és Velencében is bemutatták néhány képét.
Szinyei Merse Anna művészettörténésznek köszönhető az életmű legszakavatottabb és legérzékenyebb feltárása. Leveleket, önéletrajzokat tartalmazó dokumentumgyűjteményében mutat rá arra is, hogy a festő utazásait mindig kellemetlenségek szakították félbe: már 1869 tavaszán eljutott Velencébe, de pár nap múlva kénytelen volt hazasietni egy kellemetlen művésztréfa rágalmazó levele miatt. Münchenből éveken át vágyott Párizsba, s amikor 1869-ben végre módja lett volna Leibl hívására odautazni, kitört a német–francia háború. Miután nem választották újra képviselőként, kárpótlásul eljutott régi nagy álmához, a csodaszép Capriba, onnan viszont haldokló Adrienne lányához hívta haza távirat. „Csupa tragikus véletlen, mely sokfajta ihlető élménytől fosztotta meg a művészt” – jegyzi meg a dédunoka.
Első önálló kiállítását Szinyei Merse Pál 1905-ben, hatvanéves korában rendezte. Megválasztották az Országos Mintarajziskola és Rajztanárképző (1908-tól Képzőművészeti Főiskola) igazgatójának, és teret nyert annak a festészetnek, amelyben mindig is hitt, akkor is, amikor még egyedül állt ezzel az ars poeticával: „Hiába való minden okoskodás, picturát megtanulni nem lehet csak egy mestertől, s ez a mester a Természet. Ez a mi örökös mintánk. (Természet = külvilág) Ez a mester azonban csak annak tárja fel gazdag kincseit a ki becsületes, őszinte és naiv, s hozzá mindig hű marad. Az megláthatja utolérhetetlen szépségeit. Ez meggyőződésem!” 1907-ben ott volt a magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre alapító tagjainak sorában. Az 1910-es évek elején nagy sikert aratott Berlinben és Rómában is. 1914-ben a Szépművészeti Múzeum róla nevezte el az egyik termét.
1920 februárjában a korszak legnagyobb festőjeként búcsúztatták. Pályája végül is sikertörténet – csak épp azt is meg kellett érnie, hogy egyes pályatársai gúnyolódtak rajta, apja csak a sikertelenségét látta, a felesége nem bízott a tehetségében, ahelyett, hogy bátorította volna a művészt, jobban foglalkoztatta az, hogy környezetük bolondnak tartja a festőt, a rájuk szakadó többszörös gyász pedig felemésztette a házasságukat. Semmi sem úgy és nem akkor történt, amikor arra jövőt lehetett volna alapozni.
Az immár elismert művész életére visszatekintve megjegyezte: „1901-ben értem el legnagyobb sikeremet. A Majalest elküldtem a müncheni nemzetközi kiállításra, ott nagy senzatiót csinált, – erős színes plein air 1873-ból. Amint értesültem, a nemzetközi jury egyhangú lelkesedéssel az I. oszt. arany medáliával praemirozta. 28 év múlva kaptam ezen nagy elégtételt. Ez kárpótol minden elszenvedett keserűségért. Sajnos életemnek ezen 28 évét, mely életemnek java korát képezi (28–56 éves koromig) senki többé vissza nem adhatja, s a keserűségben elvesztett 28 évet semmi sem pótolhatja.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 4-i számában.)