Gulyás Gábor | Otthon az égben és a földön – Egy kivételesen nagy művész: Munkácsy Mihály

Siker a festészetben

A képzőművészetben a sikernek négy alapvető fokmérője van. Az első az ismertség – az olyan alkotások, amelyek iránt a közönség nem érdeklődik, értelemszerűen nem tudnak művészi hatást sem kifejteni. A második a látogatók értékítélete, amely bár nem esik feltétlenül egybe a szakmai megítéléssel, alapvetően befolyásolja egy-egy életmű társadalmi elismertségét. A harmadik a pénzben kifejezett érték, amely, noha műkereskedelmi szempont, azoknak is egyfajta zsinórmérték, akik maguk soha nem kereskednek. A negyedik a szakmai respekt, amely a leginkább szubjektív tényező, mert nagyban függ az adott életművel foglalkozó művészettörténészek személyes preferenciáitól, elfogultságaitól és a kánont alakítók elvárásrendszerétől.

Munkácsy Mihály (1844–1900) a legismertebb magyar festőművész. Nemcsak a neve ismert: a műveiből rendezett kiállítások mindig is hatalmas közönséget vonzottak, s ez ma sincs másképp. A látogatók nem pusztán sokra tartják, de jó néhányan rajonganak is érte. A képei már életében is hatalmas összegekért cseréltek gazdát. Jellemző, hogy jó ideig az egyik műve tartotta az Egyesült Államokban a legdrágábban eladott festmény rekordját, Magyarországon pedig mindig is Munkácsy számított a legértékesebb képzőművésznek. Bizonyára sokan felfigyeltek a több milliárd forintos vételárra, amikor nemrég a magyar állam – hosszas vita után – megállapodott a Pákh-gyűjteményben lévő egyik fő mű megvásárlásáról. A négy sikerességi fokmérő közül tehát három is egyértelműen azt jelzi, hogy ez egy kiemelkedően nagy életmű. De mi a helyzet a szakmai közvélekedéssel? Aki egy kicsit is része ennek a világnak, az tudja, hogy a hazai művészettörténészek körében Munkácsyt jórészt fintorogva szokás értékelni. A magát előszeretettel „szakmának” nevező „kutatók” egy olyan skatulyában igyekeznek tartani Munkácsy Mihályt, amelyet így címkéztek fel: a romantika szellemi áramlatához csatlakozó, a realizmus művészeti karakterjegyeit elsajátító, ám nemzetközi viszonylatban másodlagos jelentőségű, nacionalista és populáris festő meghatározó klerikális kapcsolatokkal. Mint a legtöbb skatulya, ez is hamis és méltánytalan. Revíziója alapvetően hosszabb távú tudományszociológiai és oktatási változások következménye lehet, egy-egy új publikáció vagy egy-egy újabb nagy sikerű kiállítás ehhez kevés. De ez nem tragédia. A magyar kulturális emlékezetben ugyanúgy, mint a jelenlegi kulturális köztudatban, Munkácsy Mihály kiemelkedően nagy művész. Idő kérdése és az lesz a művészettörténeti kánonban is.

Ifjú bölcsészként először én is ezzel a skatulyával találkoztam: egy gyanúsan népszerű festő, aki valójában nem is olyan jó… Egy alkalommal aztán egy debreceni képzőművész, az időközben már elhunyt Bényi Árpád (1931–2006) a Déri Múzeumban felhívta a figyelmemet néhány olyan kompozíciós megoldásra, amely sehogyan sem volt összeegyeztethető a Munkácsyról terjedő értelmiségi sztereotípiával. Akkoriban fedeztem fel magamnak (a Munkácsynál csaknem egy emberöltővel idősebb) James Ensor izgalmasan komponált nagy vásznait, s döbbenten állapítottam meg, hogy a magyar alkotó képszerkesztése legalább olyan átgondolt és izgalmas, mint a világhírű belga festőé. Árpáddal később több estét is átbeszélgettünk Munkácsy kivételes festészeti megoldásairól – hamar eljutottam oda, hogy a biztos értékítélettel rendelkező művészettörténészi szakma domináns részével szemben ez ügyben nekem is különvéleményem lett.

Miért különleges?

Nyolc évvel ezelőtt A héttoronyba zárva címmel rendeztem egy kiállítást Debrecenben, a Modemben, amelyen azt mutattam be, miképpen jelenik meg a melankólia a modern és kortárs képzőművészetben. Kiállítottam egy Munkácsy-képet is (az Antal–Lusztig-gyűjteményből), amelyen egy asztalnál ülő, fejét alulról megtámasztó idős férfi ül (ez a póz, amely nálunk főként Ady Endre egyik híres fotójáról ismert, a művészettörténész Aby Warburg szerint jellegzetes melankolikus beállás). Kezdettől fogva éreztem, hogy van valami furcsa ebben a képben, de hetekbe telt, mire észrevettem, micsoda. Egy bizonyos nézőpontból figyelve az asztal két elülső lába két lólábat formáz, egy másik nézőpontból pedig megjelenik a férfi fölött a ló feje is… Nyilvánvaló, hogy erre a vászonra Munkácsy először a Honfoglalás című nagy képéhez készített vázlatot (most már tudom: az itt látható ló lett azon a képen Árpád vezér lova), s később, amikor szüksége lett rá, nem alapozta újra, hanem inkább felhasználta. Mégpedig zseniálisan. De a kép nem ettől az érdekességtől remekmű, hanem – több más mellett – attól, hogy az idős parasztember figurájában, a szoba különleges aurájában tetten érhető a történelmi tapasztalat. A sajátosan magyar jelleg az univerzális gesztusban.

Mi az, ami megérinti a nézőt Munkácsy képeiben? Az akadémiai festészet viszonylag könnyen befogadható formai megoldásai mellett én három ilyen jellemző sajátosságot látok az életműben. Az első, hogy Munkácsy mindig viszonyokat festett. Emberek és emberek, emberek és tárgyak, emberek és ideák közötti viszonyokat. Mint a nagy francia realista írók, Stendhal és Balzac regényeiben, ezek a képek is tűpontosan jelenítik meg az emberi lélek szenvedéseit és a társadalom működését. Jellemző anekdota az az eset, amikor egyik fiatal tanítványa és kollégája, a kitűnő Rippl-Rónai József egy alkalommal Párizsban megkérdezte Munkácsyt, hogy a Zálogház című képének nőalakja helyett miért nem festett fiatalabbat és csinosabbat. „Tapasztalatból – felelte Munkácsy. – Gondolja, kedves barátom, hogy egy szép fiatalasszony zálogházba megy, ha nincs pénze?” Az alakok Munkácsynál többnyire nem zsánerek – ezen a képen sem. Mindegyiknek saját története van, s ez a több mint tíz történet ezen a festményen most metszi egymást, mégpedig úgy, hogy a néző a folytatást is el tudja képzelni. Zseniális, nagy művészet ez, amelyre csak a legnagyobbak képesek: nem pusztán életképeket, helyzeteket és alakokat, hanem a világ egy adott szegmensét a maga komplexitásában, mégis egyszerűen megjeleníteni! A második: a keresztény alázat hiteles felmutatása a szekularizáció hajnalán. A Krisztus-trilógia egyszerre tradicionális ábrázolása az evangéliumi történetnek és nagyszabású tablója a keresztény hagyományhoz való erkölcsi viszonyunknak. Olyan morális attitűdök jelennek meg itt, amelyek a történelmi korokon átívelő módon jellemzőek: a fanatizmus, az irigység, az együgyűség, az álnokság, a hazugság – és természetesen az igazság. Milyen lehetőségeink lehetnek a gyalázattal szemben? Hogyan kezeljük a morális válságot, ha ilyen helyzetbe kerülünk? Ezek e fantasztikusan megfestett három nagy kép alapkérdései, melyeknek az újrafogalmazására sarkallják a nézőt. S végül a harmadik: Munkácsy képes volt hitelesen kifejezni a magyar nemzettudat egyetemes érzését. A Rőzsehordó nő vagy a Poros út elképesztő koloritjában megjelenő fájdalmas kettősségének és a Honfoglalás diadalmasságában is szolid elköteleződésének azonos a kiindulópontja: a sorsszerűség felvállalása, amely Munkácsy festményein ugyanolyan elementáris erővel jelenik meg, mint a reformkor nagy költőinek verseiben.

Minek köszönhette a sikerét?

Könnyű neki, mondogatták az irigyei, hiszen bekerült a felső tízezerbe. Valóban bekerült, de hogy könnyű lett volna… Miután 1874-ben Luxemburgban feleségül vette az előző évben meghalt De Marches báró ifjú özvegyét, Cécile Papier-t, Párizsban fantasztikus műterme és fényűző palotája lett, ahol egymást érték az estélyek – Európa neves művészeivel és arisztokratáival. Amikor megérkezett amerikai kiállítására, az Egyesült Államok elnöke is fogadta. Aki az USA-ban szeretett volna találkozni vele, annak Pulitzertől kellett ajánlást vinnie… Híres gyártulajdonosok, állam- és kormányfők, neves művészek látogatták nap mint nap a műtermében, ami értelemszerűen sok energiát kívánt a festőtől is. De Munkácsy nem hagyta abba a munkát. Erős meggyőződéssel és hihetetlen szorgalommal dolgozott. Minden egyes művéhez számos kompozíciós és színképvázlatot készített, s amiről úgy vélte, hogy nem sikerült, azt megsemmisítette. Munkamániás és maximalista volt. Egy ifjúkori betegség szövődménye miatt ereje teljében, 56 évesen halt meg – miután a betegség miatt megtébolyodott, utolsó három évét zárt intézetben töltötte.

Emlékét a festményei mellett Békéscsabán egy önálló múzeum is őrzi, s a legfontosabb magyar képzőművészeti díj szintén az ő nevét viseli. Nálunk méltatlanul kevéssé ismert, hogy az egyik szomszéd bolygónk, a Merkúr krátereit jórészt a napnyugati kultúra jelentős képviselőiről nevezték el. Köztük számos festőművész is található: Botticelli, Bruegel, Dürer, Goya, Velazquez, Rembrandt, Tiziano, Rubens, Degas, Gauguin, Monet, Van Gogh – és 2009. július 9. óta Munkácsy. Szép nagy krátere van.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 14-i számában)