Előadásait saját maga írja, dramatizálja, rendezi és adja elő. Úgy véli, minden produkció egyszeri és megismételhetetlen, és hogy a bábszínház és minden előadóművészet lényege az itt és most ünneplése. K. Kovács István korábban a kolozsvári Puck Bábszínházban dolgozott, az utóbbi években pedig szabadúszó előadóként örvendezteti meg a gyerekeket.
– Mikor kezdted el önálló előadóművészi pályafutásodat?
– 2006-ban léptem ki a Puck Bábszínház keretei közül, tehát tizennégy éve vagyok szabadúszó előadó, bábos.
– A kezdeti nehézségek miben álltak?
– Elsősorban abban, hogy le kellett vetkőzni a kőszínházakban megszokott viszonylagos kényelmet és konvenciókat. A Puck Bábszínház igazgatói, akiket nem a kompetencia, hanem a párthűség alapján neveztek ki (egyiküket egy javítóintézet éléről helyezték át a bábszínház igazgatói székébe), folyamatosan váltották egymást, ezért nem volt stabilitás, nem létezett egy művészeti vonal, amit érdemesnek tűnt volna követni. Amikor elértem a tagozatvezetői fokozatot, gyakorlatilag semmit sem tudtam kezdeni. Számos kötelesség szakadt a nyakamba, viszont döntési jogom jóformán nem volt. Úgy éreztem, hogy nem szeretném egy íróasztalnál ülve eltölteni az életem, bürokratikus munkát végezve, amelynek semmi köze az alkotáshoz.
– Sokáig a bábszínház egy marginalizált része volt a színháznak, és sok helyen még ma is az. Szerinted miért?
– Elsősorban azért, mert nincs hagyománya nálunk. Az úgynevezett „kőbábszínházak” az 1950-es években létesültek Romániában, szovjet modellt követve, a párthűségre való nevelés céljából. A bábszínháznak nálunk nem voltak olyan előzményei, mint Csehországban, Spanyolországban, Olaszországban vagy a Távol-Keleten, ahol évszázadokra néz vissza e tradíció.
– Hogyan érzékeled, hogy melyik korosztálynak mire van szüksége?
– Tulajdonképpen mindig meglepődőm azon, hogy a gyerekek mennyire elfogadók velem szemben, és mekkora szeretettel köszöntenek és búcsúznak tőlem minden alkalommal. Alap, hogy a gyermekekkel nem kell gügyögni, hanem meg kell próbálni egyenlő partnerekként kezelni őket. Mert lehet, hogy ők bölcsesség szempontjából nincsenek azon a szinten, mint a felnőttek, viszont az empátiájuk sokkal fejlettebb és erőteljesebb, mint a felnőtteké. Mint a kiskutyák, valahogy megérzik, hogy ki a jó és ki a rossz ember. Arra, hogy melyik korosztálynak milyen jellegű előadás a nyerő, a gyakorlat és a tapasztalat során jön rá az előadó.
– Mit tudsz a kollégáidról, a többi erdélyi önálló előadóművészről?
– Az önálló előadók csapata maroknyi. Szerintem ez egy kihalófélben lévő szakma. A fiatalok már nem szívesen vállalják ennek az életmódnak a nehézségeit.
– Mesélj egy kicsit az előadásaidról! Témákban gondolkodsz vagy szerzőkben?
– Az egyszemélyes előadások nagyon testreszabottak kell legyenek. Ilyen megfontolásból az előadásaimat én írom, dramatizálom, rendezem és adom elő. Egyre fontosabbnak tartom az interaktivitást. Igyekszem minél inkább bevonni a közönségemet a játékba. A bábszínház (és minden előadóművészet) lényege: az itt és most ünneplése. Ezért nem hatnak a felvett előadások tévén vagy képernyőn keresztül, mert a jelenlét, az együtt érzés, az együtt gondolkodás hiányzik belőlük. Ezek nélkül az előadóművészet elveszíti az egyik legnagyobb potenciális erejét, azt, hogy minden előadás egyszeri és megismételhetetlen. Mert minden előadás egy kicsit más, és pont ez a lényege.
– Milyen témákat dolgoztál fel?
– Jelenleg négy előadást játszom párhuzamosan, ezek között van tündérmese, népmese, modern mese és kortárs mese. Igyekszem minél többféle bábszínházi technikát felvonultatni és ezáltal mozgalmasabbá, érdekesebbé, vonzóbbá tenni az előadásokat.
– Hogyan boldogulsz az igényes szövegekkel a szórványban?
– Nem választok nagyon veretes szöveget, viszont az adott szöveg egy olyan mércét meg kell üssön, sőt meg kell haladjon, ami számomra is felvállalható.
– Ha megspékeled játékkal, akkor át lehet hidalni a nyelvi nehézségeket?
– Természetesen. Minden előadás játékközpontú kell legyen, ugyanakkor az elhangzó szónak, a felcsendülő igének maximálisan magyarnak, szépnek, érthetőnek és igényesnek kell lennie.
– Miért tartod fontosnak a versek jelenlétét a műsoraidban?
– Elsősorban a ritmus és a metrum miatt. Nagyon jól előmozdítják a cselekményt, és megadják az előadás ritmusát. Ugyanakkor a míves, szép beszélt nyelv talán a vers által a legfejleszthetőbb, és a leginkább fülbemászó a gyerekek számára.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)