Kisfiúként, amikor kezdtem elraktározni mai emlékeimet, a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.
Kisfiúként, amikor kezdtem elraktározni mai emlékeimet, a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.
Büdösfürdőn az ideiglenesen felhúzott, bányászoknak szánt tákolmányokban laktunk. Volt is egy szobánk! Ez igen! A kerti pottyantó, az természetesen kint volt, ahol lennie kellett. Apró lehettem, mikor Fenyőszegről odaköltöztünk, arra a „hadműveletre” nem emlékszem, csak a kiköltözésre, vissza Fenyőszegre.
Ahogy a hatvanas évekbeli bánya kezdett lassan, de biztosan bedögleni, úgy az emberek is elhúzódtak onnan. Emlékszem, apám még néhány alkalommal visszajárt Büdösfürdőre, de aztán a csíkszentkirályi bányában folytatta görbe pályáját. 1973 őszére véget ért az ottani „híres” higanybányászat. Pedig kezdett kialakulni róla egyfajta szocialista elképzelés. Ugye bányát rittyentettek, volt hozza ott üzlet, iskola, kocsma, s minden, ami kell. Két bátyámot ott avatták fel pionírnak (úttörőnek). Azért egyszerre, mert kevés volt az iskolás, s ne kelljen kétszer kikambacsolni (elkószálni, eltekeregni), ezért egy ütemben elintézték. Az „avatóezred” a zsögödi iskolától érkezett. Ej, be szép es volt! Dalolás, éneklés, ámítás és nyakkendő.
Hogy mi történt a bányával? Apám sokat regélt róla, időnként megmódosítva történetét. Beomlott, bent rekedtek a bányászok. Alig volt levegő. Nyuvadoztak bent rendesen. Szerencsére észrevették a felszíni nyílást, s megcsillant bennük a remény, hogy kikecmeregjenek a bajból. Nekiveselkedtek. A bányászok élharcosokként egymást s saját magukat mentették ki, külső segítség nélkül. Persze apám volt a legnagyobb hős! Úgy harcolt ott a megmentési vonalon, hogy csuda, jobban, mint a saját életéért. Addig időzött ott lenn a mélyben, míg a bánya beomlott, és őt alig tudták onnan kiszedni. Vörösben úszott a táj előtte, ájulásáig csak amúgy lebegett a környék, míg köddé nem vált minden. Rosszul lett, és jóval később, talán egy fél nap után tért magához. Pár napig kegyetlenül hallucinált. Aztán lassan és óvatosan helyrekottyant.
Ebből a sok rémes dologból szinte semmit sem láttam. Ismertem a karbit szagát, meg a feltúrt földrészeket. Nagyon szerettem a bányászoknak felszerelt, benti kádban fürödni, a meleg vízben, s körülbelül ennyi.
*
Követni kezdtem az évszakok váltakozását. Arrafelé nem létezett a gagyázás (itt – a lazaság). A tél több mint fél esztendőt tartott. Sűrű fenyves vette körül a fürdőtelepet, ez annyiban volt jó, hogy a nagy félesztendeji fehérségbe az örökzöld lucfenyők színt vittek. A tarkaságot a fenyvesek között megbúvó nyaralók adták.
Néha bemerészkedtem az erdőbe. Nem volt kérdés, úgy éreztem, valakik vigyáznak rám. Meg voltam győződve, hogy erdei csodalények figyeltek a fák mögül, és óvtak minden veszedelemtől. Így kellett lennie, hiszen a sűrűjében rendesen járt a medve, a farkas és más ragadozó meg jámborabb vadállat. A kék égből nemcsak az aranyos kismadárkák, hanem a sasok is kémleltek.
Ahogy kitavaszodott valamikor március derekán vagy április elején, elsőnek a zöldellő füvecskék között előbújó kikerics köszöntött engem. Eme virág szirmainak lilaságával, csalafintaságával teljesen megbabonázott. Főleg amikor huncutul némelyik példány átváltott rózsaszínesbe, vagy patyolatfehérben díszelgett, utánozva a rohamosan olvadó hófoltokat. Volt bennük valami boszorkányos, ami akarva-akaratlanul az elmúlás hangulatát, az idő telését idézte meg. Aztán lassan hervadozásnak indultak, először a déli napsütötte, majd az északi oldalakon. Őket követve a környék más virágokba borult.
Mikor már annyira melegedett az idő, legjobban a bárányfelhőket szerettem bámulni, ahogy különböző élőlényformákat vettek fel, eltakarták a napot, egymásnak ütköztek, vagy éppen szertefoszlottak. A kambacsolás egyik csúcspontja volt a madarakkal való találka. Kimondottan szerettem a vállamon megpihenő kis égi vándorokat. Olyankor nagyon csendben maradtam, mert ha beszéltem hozzuk, akkor felröppentek. Meghallgattak a kígyók, békák s a lombok között szemérmesen megbújó őzikék, a lompos farkú rókák, a füvek, fák és virágok egyaránt. Mondjuk, a vaddisznókkal nem tudtam annyira közlékeny lenni, mert azok együgyűen röfögtek csoportba verődve, majd a szélrózsa valamelyik irányában eltűntek.
A zöldellő, napsugaras időszak ereje az idő előrehaladtával lassan csendesedni kezdett, úgy tetszett, mintha öregedne... Előbújtak a földből újból a kikericsek, de ezek mintha nagyobbak lettek volna kikeleti elődjeiknél. Megéreztem a befejezést, tudtam, hogy nincs sok a télig. Kikericstől kikericsig történtek az események. Tavasszal örültem nekik, ősszel elméláztam, bónyászódtam (elmerengve sétáltam) a csetenyes (sűrű bokros) között. Ő diktálta az idő múlását. Akik látták, miként bámulom őket, óva intettek tőle. Nem engedték, hogy leszedjem. Ezért köztük kellett legyek, hogy legalább helyben lássam. Amikor leheveredtem, igyekeztem kikerülni minden egyes virágot. Bezzeg a tehenek, azok nem. Lazán le is fosták... Pedig nem is kellett nekik, ha tehették, nagy ívben kikerülték. Nem vala nekik foguk ínyére ez az elmúlás dolog.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)