Álarc mögé bújtak, jelmezt húztak, összevissza ugrabugráltak, kornyikáltak, és ha már végképp semmi más nem jutott az eszükbe, jobb híján megdobálták egymást tojásokkal. Főleg a lányok, és főleg a fiúkat.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Csudálatos hely volt, mert amíg a legtöbb város úgy születik, hogy először még csak mező vagy domb vagy hegyoldal, aztán egyre több ember odakavarodik valahonnan, épít egy házat a másik mellé, és amikor már ezt jó sokan csinálták, akkor kijelentik, hogy ez mostantól egy város, a mi városunk pont nem így született. Itt bizony először csak a tenger volt meg némi mocsár, és a tengerben meg a mocsárban sok-sok pici sziget. Szám szerint száztizennyolc. No, ezekre az apró szigetekre építkeztek azok, akiknek nagyon elegük lett abból, hogy a szárazföldön élő lovas népek folyton piszkálják őket, és mondhatom, igen jól tették, mert ide ugyan nem tudtak lovon utánuk jönni a piszkálódók. Persze, ettől ez még nem lett rögtön város, csak egy csomó apró sziget házakkal, de az itt lakók hamarosan olyan sokan lettek, hogy kinőtték a szigeteket. Akkor a közöttük lévő vizet elkezdték szép lassan földdel feltölteni, és a feltöltött részekre is házakat építettek, míg végül azon kapták magukat, hogy megszületett a világ legcsudálatosabb városa, félig vízen, félig szárazon, mert itt a házak között jócskán akadt olyan utca is, ahol kóricáló macskák helyett halak lubickoltak, és ha valaki száraz lábbal szeretett volna eljutni a szomszéd utcába, bizony előfordult, hogy ezt csakis egy gondolába pattanva tehette meg. A gondolák amúgy jópofa kis csónakok, és abban az időben, amiről most mesélek, még vagy ötezer ringatózott belőlük Velence utcáin – mert a mi csudavárosunk neve ez lett: Velence.
Élt ebben a városban egy nagyon ügyes borbélylegény, akit Giovanninak hívtak. Ez a legény igen jól tudott borotválni, de még jobban hegedülni, úgyhogy egy szép napon gondolt egyet, otthagyta a borbélyműhelyt, és elment a város legszebb és legnagyobb templomába, hogy ezentúl ott muzsikáljon. Ezt igen jól tette, mert ott meghallotta őt egy szemrevaló fiatal leány, Kamilla, aki azon nyomban beleszeretett a fess hegedűsbe, és egykettőre hozzá is ment feleségül. Kamillának és Giovanninak hamarosan kisfia született: Tóni. Tóni tényleg nagyon kicsi volt, meg gyakran betegeskedett is, és annyira féltették a szülei, hogy nem ő járt iskolába, hanem az iskola járt hozzá – vagyis a tanítók. Mert tanult ő mindenfélét, tudományokat és művészeteket, de a legjobban muzsikálni szeretett. Főleg hegedülni, és főleg azért, mert arra az édesapja oktatta. Tóni szorgalmas is volt meg nagyon tehetséges is, úgyhogy hamarosan ott találta magát a templom zenekarában, és nemsokára úgy járt-kelt a gyönyörű Szent Márk-székesegyház cölöpökre fektetett padlóján, mintha otthon lenne. Szeretett a bejáratnál ácsorogni, nézni a hatalmas épületet, és elképzelni, hogy ez az ő vára.
Így hát ezen a délutánon is ott bámészkodott a templom ajtajában, csakhogy nem befelé, hanem kifelé, a bejárat előtti térre. Volt is mit néznie, mert már majdnem két hete tartott a velencei karnevál, szóval már majd két hete mindenki úgy viselkedett, mintha nem igazán sikerült volna felnőnie. Álarc mögé bújtak, jelmezt húztak, összevissza ugrabugráltak, kornyikáltak, és ha már végképp semmi más nem jutott az eszükbe, jobb híján megdobálták egymást tojásokkal. Főleg a lányok, és főleg a fiúkat.
Ez volt az év legbolondabb időszaka, és bár elég zűrösnek tűnt az ünneplő forgatag, a fiú úgy gondolta, a templomajtóból bátran bámészkodhat, mert ott aztán biztosan nem tapossa el senki. Egész addig jól is mentek a dolgok, amíg észre nem vette a Karnevál Hercegét, aki ott állt a tér közepén és tapsolt a sok tiritarka álarcos maszkának, azok meg ugrándoztak körülötte és mindenféle finomságokat tömködtek a szájába. A Herceg egyszer csak felemelte a fejét, rámosolygott Tónira, és intett neki. A fiú kicsit előrébb lépett, hogy visszaintegessen, de hirtelen egy tarka maszka pördült mellé, felkapta és már szaladt is vele tovább.
– Hoppá, kisöreg, de jó, hogy rád bukkantam! Te leszel a bíránk! – hallotta a fiú. Valahonnan ismerősnek tűnt neki a hang – lehet, hogy a szomszéd Róza? –, de nem nagyon volt ideje ezen rágódni, mert az utca forgatagából már be is perdültek egy parányi ajtón egy parányi helyiségbe. – De hiszen ez a maszkműhely! – derült fel a fiú. Nagy kedvence volt ez a boltocska. Szeretett előtte ácsorogni, bámulni a csudás álarcokat meg jelmezeket, mert azok aztán tucatszám voltak itt, és nemcsak farsangkor, hanem szerencsére egész álló évben. Most pedig az álarcokon és a jelmezeken kívül még három maszka is ült itt, és jókedvűen mosolyogtak a betoppanókra.
– Hohó! Látom, van már bíránk! – nevetett az egyikük. Fiatal lány lehetett a pompás jelmez alatt, bő szoknyája szélén csupa tarka virág, a kesztyűje teli pillangóval. – Szóval van már, aki megmondja nektek, hogy hiába kapálóztok, a nyomomba sem értek!
– Ugyan már! – legyintett a mellette ülő. – Hogy te lennél a legfontosabb? Tavasz, Tavasz, jó a humorod! Olyan nyeszlett vagy, kislány, hogyha fújok egyet, huss, eltűnsz, mint a kámfor! – Aztán felemelte a karját. – Bennem aztán van erő! – bólogatott.
A harmadik maszka, egy napsárga ruhás férfi, akinek álarcán búzakalászok virítottak, csak legyintett egyet. – Erő? – nevetett. – Minek kell az? Kinek kell az? Akinek van egy parányi sütnivalója, annak nem erő kell, hanem a jó meleg! Az a Nyarat várja!
– Befogni a lepénylesőt! – szólalt meg az ismerős hangú maszka, és letette Tónit. – Itt a bíránk! Majd Tóni megmondja, melyikünk a legfontosabb!
A fiú tanácstalanul nézett rájuk. Most mit várnak tőle? Hogyhogy ki a legfontosabb? Ma minden felnőtt teljesen megkergült? Úgy tűnik, ezek itt a Tavasz, a Nyár, az Ősz meg a Tél. Legalábbis a karnevál idejére. De hát ők mind a négyen fontosak! Hogyan is választhatna bárki közülük?
(Részlet a szerző a Holnap Kiadó Mesék az Operából sorozatában hamarosan megjelenő, Antonio Vivaldi zeneműve alapján írt meseregényéből.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 25-i számában.)