Nagy László életművéből ezt a mondatot érzem e pillanatban a legerősebb üzenetnek, a költő, aki most lenne 95 éves, épp 45 évvel ezelőtt fogalmazta meg ezt a gondolatot. Azt mindannyian tudjuk, hogy mennyit változott a világ azóta, és hányszor, hányféle irányban kereste önnön boldogulását a kortárs irodalom is, viszont érdekfeszítő kérdés, hogy Nagy László költői hagyatéka miért kerül újra fókuszba, mitől lett különösen izgalmas ismét. – Beszélgetés Nagy Borbála Rékával.
– Ha most élne Nagy László, szerinted melyik irodalmi szerkesztőségben dolgozna vagy hol közölné a verseit?
– Nem tudom, hol dolgozna, olyan sokat változott az irodalmi élet és a közízlés is. Talán szabadúszó lenne és sokféle művészeti meg irodalmi lap közölné. Az is lehet, hogy színházban lenne író és dramaturg, hiszen élete vége felé írta is a naplójában, hogy a drámaírás egyre inkább foglalkoztatja. Az biztos, hogy karácsonykor a Magyar Naplónál jelennének meg Szécsi Margit és Nagy László egymáshoz írott versei.
– Áldás vagy teher egy ekkora művészdinasztiába beleszületni? Különösen, ha azt nézzük, hogy 2020-at írunk.
– Mindkettő. Mindig azt mondom, hogy ezzel meg kell tanulni együtt élni. Az a szerencsém, hogy szeretem az irodalmat, sohasem esett nehezemre olvasni és magam is érdeklődöm a művészetek iránt. Áldás, hogy apám irányítgatásával egy művészileg letisztult értékszemléletű világgal találkozhattam, és amikor a könyvszerkesztői szakmát kezdtem, mesterem is volt egyben. Beleszülettem a táncházmozgalomba, izgalmas, érdekes és szép dolgokat láthattam, hallhattam, ami nagyszüleim utóéletét illeti. Amit kaptam tőlük (például a természet vagy a mesterségek megbecsülése, szabadságszeretet, tisztesség), sokat segít akkor, ha már-már menekülőre fognám. Apám a halála előtt pár hónappal azt mondta, szeretne jobban belevonni a hagyatékkal járó dolgokba, és rendezni szerette volna a saját rajzait is. Aztán elment, nem volt ideje elmondani ezeket, de próbálok a megkezdett úton továbbmenni. De teher mondjuk abból a szempontból, hogy nem vagyok eléggé menedzseralkat, és már gondolni kell a 2025-ös Nagy László-centenáriumra is.
– Mik az első emlékeid a nagyszüleiddel kapcsolatosan? Gondolom, a nagymamádról lényegesen több van.
– Nagyapám halála után fél évvel születtem. Tehát nincsenek emlékeim róla. Nagymamámat gyerekszemmel csak tizenkét éves koromig figyelhettem. Igazi természetbúvárok voltak, a virágok és fák, állatok szerelmesei; apám is két lábon járó lexikon volt, tudta minden növény, állat nevét. Nagymamám számomra nem volt a hagyományos értelemben vett nagyi, nem is szólíthattam így, csak Margitkának vagy nagymamának. Törékeny alkat volt, akár egy madárka. Madárfészkeket és madárhangokat gyűjtött, egész könyv- és bakelitgyűjteménye van, szájharmonikán és gitáron játszott, kirándulóbotokat faragott, tollbabákat készített. Járta az erdőt, és ha elhagyott fészket talált, szép boros- vagy más üvegpohárba rakta. Néha tojás is volt benne. Hímes tojás. Azokat is gyűjtötte. És volt egy úgynevezett Margitka-ülés, egy barátnőm nevezte el így, amikor vendégségben járt nálunk. Ha jött, hetente egyszer, sohasem üres kézzel. Csokiparányt, macskanyelvet bontottunk, jókat lehetett vele kacarászni, együtt néztük Nils Holgersson vagy Willy Fog kalandjait, vele csodálkozhattam rá a világra, a hangyákra, a szép, míves portékákra. Amikor megmutatta a verseit apámnak vagy megtárgyalták a fontos, felnőtteknek való „ügyeket”, nem zavarhattam, mégse kezelt soha gyerekként. Sajnáltam is kamasz koromban, hogy nem beszélgethettem vele komolyabb dolgokról.
– Mennyire határozta meg az életedet ez a családi háttér? Itt édesapádra, a nagybátyádra is gondolok. Te sem sodródtál távol az irodalomtól.
– A család nem szólt bele az életembe, a külvilág inkább, amikor például emiatt többet várnak el tőled vagy beskatulyáznak. Ne felejtsük el, hogy egy alkotónak is van emberi oldala, vannak mindennapjai, ugyanúgy apa és anya, szerető férj és hűséges feleség vagy nagybácsi, nagymama, mint mások. A családban mindig figyelemmel kísértük egymást, természetes volt, hogy ők vannak. Magamtól választottam azt, hogy szerkesztő lettem, és előtte az irodalom szakot is. (Bár az ELTE-re nem akartam menni, mondhatni inkognitóban jártam Szombathelyre.) Azt, hogy ez az egész összességében mennyire határozta meg az életemet, nagyobb távlatból kellene szemlélnem. A hagyatékokkal csak most kezdtem el komolyabban foglalkozni.
– Nagy László életműve tartogat-e még feldolgozatlan meglepetéseket? Mindent tudunk róla, amit tudnunk kell?
– Mindenképpen tartogat meglepetést. Előkerültek a drámafordításai, és ezek kutathatók lesznek a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nem tudhatunk mindent. Már csak nyomozhatunk és összerakhatjuk a mozaikokat. Sokan elmentek, akik mesélhetnének arról, amit még tudnunk kellene.
– Azt gondolom, hogy a Nagy László-képedet azért mégiscsak a nagymamádtól hallott történetek formálták. Szécsi Margit – aki ugyanúgy kiváló költő volt – hogyan hordozta őt az emlékezetében?
– Nem is tudom, hogy van-e kialakult Nagy László-képem. Ami van, azt inkább apám formálta, és még mindig formálódik. Majd döntsd el magad. Farkas György rendezővel most készítettük az „Angyaltollat keresni mentem” – In memoriam Nagy László című filmet – a z MMA-portrék sorába, reméljük, hamarosan műsorra tűzik –, ebben ezt is próbáltam megfogni, körbejártuk a személyiségét, a pályaívet, mindezt kevesebb mint egy órába zsúfolva – ezért is érzem úgy, ez még több ennél. A forgatás során, az utolsó órában, még valamicskét megismerhettem Csukás István, Tornai József, Sára Sándor és Orosz János Nagy László-képét is. Szécsi Margitról pedig még egyáltalán nem készült dokumentumfilm. Nagyapám Lacika lett számomra is, mert ő így emlegette. Nagymamám nem nagyon mesélt róla, vagy nem emlékszem erre, ő inkább cselekedett. Neki köszönhető, hogy a Nagy László-hagyaték egyben van, és nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy az óbudai lakásuk megőrizze nagyapám „jelenlétét”; sokat tett azért is, hogy megnyílt az iszkázi emlék- és alkotóház.
– És édesapád?
– Apám mesélt – de nem úgy –, a regölések és karácsonyozások emlékeiről és inkább a gyerekkoráról, például, hogy mekkora füst volt a zuglói kis lakásban, hogy leste el apjától a kéz-, avagy csuklómozdulatokat, ceruza- és ecsetfogásokat. A Versben bujdosó kötet borítóját már ő készítette, és később mindkettőjük kiadványait javarészben ő tervezte, szerkesztette is.
– Mindkettejük kultusza egyre erősödik. Miben látod ennek az okát? Bár tudom, te magad is sokat teszel a két hagyaték gondozásáért, de emellett is egyre gyakrabban találkozunk a verseikkel.
– Örülök, ha úgy látod, erősödőben van a verseik jelenléte, és bár a mai napig vannak rajongóik, nem hiszem, hogy kultusz lenne. Talán oka lehet annak, hogy újra „felfedezik” a verseiket, hogy irodalmunk felhígult és ők biztos pontok maradtak. Vagy az, hogy a mai negyvenesek, akik felnőttek-beértek-beérkeztek, már megtehetik, hogy azokkal a költőkkel foglalkozzanak, akiknek a versei jelentenek nekik valamit, és véletlenül Nagy László és Szécsi Margit költészete is köztök van. Vagy azok olvassák szívesen, akiknek szülei, nagyszülei vagy mesterei ismerték, szerették őket és meséltek róluk, ezáltal szerethetővé és emberközelivé téve költészetüket, vagy akik szeretik a jól mondható verseket szavalni; akiknek fontosak maradtak az alapvető értékek; akik megtalálják ma is verseikben a bánatukat, örömüket, dacukat. Avagy akik kíváncsiak voltak arra is, hogy Nagy László mellett Szécsi Margit vajon milyen verseket írhatott… Egyre többen foglalkoznak velük úgy, mint költő házaspárral, most is íródik róluk egy színdarab. Költészetükben amúgy szuverének maradtak. Legfőképpen azonban a jól sikerült megzenésítésekben látom az okot, melyek konzerválják a verseket (többek között Sebő Ferencnek, Kiss Ferencnek és az Etnofonnak, a Mentés másként zenekaroknak köszönhető, és sorolhatnám még: nagy rajongó volt például Cipő a Republicból), komolyzenében például Kocsár Miklósnak, Karai Józsefnek… Idén a Rokka zenekar zenésített meg egy albumra való Nagy László-verset, népzenei, világzenei elemekkel, de van köztük blues és sanzon is. A bolgárok ma is nagy tisztelettel tekintenek Nagy Lászlóra mint fordítójukra, 2019-ben, többek között a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával is, átadták a felújított, szmoljani Nagy László-emlékházat és -kiállítást.
– A kultusz épülésében jórészt elsikkad egy érdekes pillanat: az interneten is megtalálható Kormos István– Nagy László-beszélgetés végén egy döbbenetes vízió hangzik el: Nagy László azt mondja, „csak a sírban vagyunk egyenlőek […] a jövőben az emberi karaktereket meg lehet változtatni művi úton, tehát lehet csinál ni szelíd meg szorgalmas és egyéb embereket. A kérdés csak az, hogy nem változik-e meg úgy az ember, hogy már nem ember többé? Hogy az a megírt, jósolt, naponta szinte elmondott örök béke, harmónia, boldogság elfogadja-e ezeket a teremtményeket, lényeket? Alkalmasak lesznek-e erre az édenre? Le kell számolnunk végre a szentséges közhelyekkel.” Nem ezeket az időket éljük most? Az irodalomban is, meg úgy általában? Ezért tettem fel az első kérdést.
– De igen, kísérteties.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)
{K1}
{K2}