– Denevér? Hogyne, értem. A fűben… hát nem hiszen, hogy éppen ott pihenne, nem szoktak… Tessék mondani a címet! Igen, ismerem, ott vannak azok az új társasházak, arra tetszenek lakni, ugye? Az utcának melyik felére esik ez a házszám? – Maja jegyzetelt a kis noteszbe, rutinosan hárítva a kocsi zökkenéseit (...) – Igen, már úton vagyunk. Igen, de ne tessék hozzányúlni. Igen, hölgyem, lehet, hogy mégis csak pihen. Nagyon kedves, hogy tetszik rá vigyázni.
– Denevér? Hogyne, értem. A fűben… hát nem hiszen, hogy éppen ott pihenne, nem szoktak… Tessék mondani a címet! Igen, ismerem, ott vannak azok az új társasházak, arra tetszenek lakni, ugye? Az utcának melyik felére esik ez a házszám? – Maja jegyzetelt a kis noteszbe, rutinosan hárítva a kocsi zökkenéseit.
– Mondd, hogy vegyen neki hurkát! – bökte oldalba Zombi, a szokásos, padlóféket idéző blokkolással a piros lámpánál.
– Tudom, de ne véreset… Hogy? Nem, nem a hölgynek mondtam… Igen, már úton vagyunk. Igen, de ne tessék hozzányúlni. Igen, hölgyem, lehet, hogy mégis csak pihen. Nagyon kedves, hogy tetszik rá vigyázni.
Maja hullafáradtan dőlt hátra. A kiscsallói járásba hívták ki őket, a Szeged alatti körzetek legtávolabbi zugába. Mire hazaérnek onnan… És akkor még ketten, kétfelé, ha a kocsit leadták. A csóró Zombi valahol Szőregen lakik.
Jól tette, hogy hátradőlt: a friss, padlógázas indítás gerincműtétet jelentett volna a vigyázatlan előre hajlónak, különösen, aki nem szerzett kellő rutint olyan élethelyzetekhez, mint Zombor Miksa, a pilóta az Állati Gyors Járőrszolgálat önkénteseinek 2745. számú terepjáróján. De Maja már szerzett. Rutint, élettapasztalatot és ma egy erőteljes macskaharapást is, amikor szédületes magasságban, egy erkélyrács szélén egyensúlyozva nyújtotta át a hivatásának a veszélyt érző, az ötödik emelet ereszcsatornáján másodnapja egyensúlyozó és segítségért nyávogó kedvencet Zombinak, aki egy létrából és egy vasrúdból rögtönzött mentőalkalmatossággal tartotta őt, miközben arról értekezett, hogy ezzel mekkora gázsiért léphetnének fel a Fővárosi Nagycirkuszban. A cica közben ügyesen megtalálta a felkar azon pontját, melyet nem fedett a jó erős kesztyű.
Az utolsó kör adta megnyugvással Zombi kidüllesztette Piedone-filmbe illő hasát, és – miközben egyetlen szórakozott kormánymozdulattal került meg egy büntetőfékezéssel szívózni próbáló sportkocsis aranyifjoncot, úgy, hogy az majdnem félrerántotta a kormányt, amikor a tonnányi, acélozott járműtest alig fél méterre elsüvöltött a feje mellett – arról álmodozott, hogy az asszony frissen elkészített, jól behűtött sztrapacskát varázsol majd elő a hűtőből vacsorára. Ez a kellemes szappanbuborékkép, melyet Zombi most nem akart szétpukkasztani egy kis kedélyes, napszállati közúti pofozkodással, őrizte meg a gyanútlan fiatalember állkapcsát töretlenül az utókornak.
– Tehát ez az? Már hogy… hol tetszik látni azt a denevért? Hogy… ez, itt? Maja hirtelen érezni kezdte karján a macskamarást. Aznap először. A hölgy… mikor is látta utoljára mozogni az állatot?
– Jövünk, jövünk már, kérem, tartson ki, hölgyem! – a háttérből hatalmas dörrenés. Maja föl sem nézett. Mivel Zombival volt szolgálatban, tudta, amiben egyébként kételkedett volna, hogy nem a szomszéd ház dőlt össze, csak a mázsás férfi tette ki valamiféle bátorságpróbának a szerencsétlen járművet. Ezt ő úgy hívta: a csomagtér bezárása. – Jövünk, hölgyem, van nálunk altató légcsöves fúvócső, chipleolvasó és még egy felolvasó is, tetszik tudni, ez pedig a kedves kollegina, mert én nem látok, csak a kresztáblákig, azért én vezetek!
Zombi, lassíts már. Halkan szólalt meg a kis szikár asszonyka, civilben tanárnő, a kellő ütemérzékkel állítva meg a gyerekcsoportnyi tömegű, szertelen óriást. A civilben is fuvaros Zombinak feltűnt, hogy Maja nem nyitotta ki orvosi táskára emlékeztető kistáskáját, s egyáltalán, hogy nem csinál semmit, szinte mozdulatlan. Most már mindketten az idősödő asszonyra figyeltek, ahogy türelmes mosollyal állt az elvadult kis park pázsitján. Negyed öt óta.
– Tehát itt pihen a denevér… – Maja gyöngéden leguggolt. – Azóta őrizni tetszik?
Hangyák által diszkréten belepett, eldobott hulladékot már régen figyeltek ennyien. Maga a banánhéj is csodálkozhatott hirtelen jött népszerűségén.
Maja törte meg a csendet. Megérintette a lottyadt, barnásfekete héjakat és elmagyarázta, hogy ez egy szürke hosszúfülű denevér (Plecotus austriacus), aki nagyon legyengülhetett, de majd adnak neki infúziót. Zombi kérdő tekintetére egy alig észrevehető bólintással válaszolt. A férfi ekkor csendben elsietett, de most olyan halkan nyitotta ki az autót, hogy csak akkor vették észre, amikor visszatért a kis hordozóval.
– Tetszik tudni… – halk nyögéssel behajlítva térdeit maga is leguggolt a banánhéjhoz – …jó, hogy minket hívott. Mások nem tudják, mit kell ilyenkor tenni. Látja, a jó kis védőkesztyűmmel most beemelem ebbe a speciális boxba, és… Hogyne, hölgyem, kap majd infúziót, hogy megerősödjön. Milyet is?
Maja elmagyarázta, hogy egy sima só-cukor oldat lesz, attól az állat valószínűleg gyorsan magához tér. Az idős asszonyság még egyszer megköszönte kedvességüket, s elindult volna vissza, a házak felé. Ám Zombi a kezdődő sötétedésre hivatkozva ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy darabig elkísérhesse. Maja, kezében a hordozóval, figyelte őket, ahogy távolodnak: a hústorony olyan finoman, szinte észrevétlenül támasztotta meg roppant ujjaival a néni könyökét, mintha a védett fecskefarkú lepke (Papilio machaon) egy példányát próbálná az ághegyről leemelni.
Soha nem utaztak vissza a telephelyre még ekkora csöndben. Közben hirtelen, mint nedves szárnyú, lomha kormorán, szállt alá a teljes sötétség. Kiszedték a legszükségesebbeket a terepjáróból, előkerült a hordozó is.
Ja, ez! Bent ne hagyjuk a banánhéjat, a Józsi veszi át holnap a kocsit, seggbe rúg, ha ott marad megszagosodva az a …
Maja a sötétben is látta Zombi döbbent arcát. A férfi még egyszer megrázta a nyitott hordozót, ajtajával lefelé fordítva. Most már mindketten hallották a motoszkálást. Maja mondani akart valamit, de ekkor a banánhéj végre kibucskázott a dobozból. Csakhogy nem ért földet: a levegőben megpördült és fülsértő cirregéssel mintegy fejmagasságig emelkedett. Verdesni kezdte denevérszárnyait, fénylő szemével az asszonyra bámult, majd egyetlen, szélsebes lendülettel eltűnt az éjszakában. A telephely melletti, utcai lámpák a következő pillanatban már nagy magasságban rajzolták ki ide-oda cikázó alakját.
Dermedt másodpercekig álltak egymás mellett. A nő csak ezután hallotta meg a behemót zokogását. Zombi állt és folytak a könnyei. Maja odafordult és gyengéden hasba bokszolta.
– Na jól van, nyugi. Te lüke, jól van már.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)