Vibók Ildi | Öri-Bari Állattárs Kereskedés

Vibók Ildi 2020. július 13., 06:33

A bolt, ahová belépett, tényleg frissen költözhetett ide: a puha pitéknek már nyomuk sem volt, eltűntek a brutyeszes polcok, a zsemlyés kosarak meg a pogipiramisok. Velük együtt eltűnt a mámorító péksüti illat is – ami azért kár –, de ettől még ez az egész valahogy nem tűnt állatkereskedésnek. Egyáltalán nem. Kezdjük ott, hogy nem voltak ketrecek, kalitkák meg akváriumok, de egy darab se!

Berki Viola: Az Ezeregyéjszaka meséi – vázlat (akvarell, papír, 1983, Thorma János Múzeum, Kiskunhalas)

Lili egész egyszerűen duci volt, ami persze

– a Mama szerint: „pont jó, mert fő a biztonság, és jó, ha van tartalék az ember gyerekén, arra az esetre, ha jön egy betegség”

– és Apa szerint: „kifejezetten hasznos, mert ha vékonyabb lenne, az tiszta balesetveszély, mert nyiszlett lenne, és még véletlenül elfújná a szél”

– Öcsi szerint meg: „no és ha dagadt, mit foglalkozik ilyesmivel, mikor ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak – mint például a bűvös kocka?”

De Lili azért nagyon is foglalkozott ilyesmivel, és néha határozottan szerette volna, ha felkapja és elfújja az a véletlen szél. Leginkább azért, mert úgy döntött, pont a duciság miatt nem maradt egyetlen barátja sem. Tegnapig még azt hitte, hogy legalább egy fél van, de ma a suliban kiderült, hogy az a fél is beállt azok közé, akiknek az volt a kedvenc szórakozása, hogy másokat csúfoltak. Például Lilit és például úgy, hogy:

„Szia, Pufi-Lufi!”

„Hogy telt a bendőd, Pufi-Lufi?”,

meg „Kéred a radírod, Pufi-Lufi? Akkor gurulj ide érte!”

Lili meg baktathatott lógó orral hazafelé a suliból.

A hazafele út ma is lógó orral indult, de aztán szerencsére Lili eszébe jutott a Nagyi, úgyhogy feljebb emelte a lógó orrát, sarkon fordult és felé vette az irányt. A Nagyi jó fej és ha ilyesmit lehetett volna, már rég kinevezte volna a legjobb barátjának. Ő vigasztalta meg hétfőn, mikor a sulikiránduláson senki nem ült mellé; kedden, mikor nem vették be a játékba, és tegnap is, mikor matek órán páros feladatok voltak, de vele senki nem akart egy csoportban lenni, pedig ő tudja a legjobban az osztályban a matekot.

– Mostanában csupa szomorú dolog történik – töprengett Lili. – Minden nap. Lehet, hogy ez valami óriási összeesküvés, de minimum sorscsapás. És még barátom se maradt. Egy fél se…

Mikor Lili a Nagyihoz ért, és nem találta otthon, már tuti biztos volt benne, hogy az óriási összeesküvés-, de minimum sorscsapáselmélete nem volt légből kapott, úgyhogy gyorsan újra elkezdte lógatni az orrát. És még ez a szerencse! Mert ahogy lógó orral megfordult, lenn a földön, észrevett egy cetlit, ami már félig becsúszott a lábtörlő alá, úgyhogy Lili bánatában először arra gondolt, hogy ott hagyja, de aztán lehajolt, kihúzta, meg felemelte, meg széthajtotta és olvasni kezdte. Annál is inkább, mert neki szólt. Valahogy így:

„Lilikém, ha véletlenül ma is erre járnál, hazafelé ugorj már be a Rekettye utca 3.-ba, mert van ott Valami, amit el kell hoznod! FELTÉTLENÜL + SÜRGŐSEN!!!

Puszillak,

Nagyi”

Lili sóhajtott egyet, előkotort egy tollat a táskájából és a Nagyi alá felírta, hogy: Jó, elhozom!

Aztán visszacsúsztatta a cetlit a lábtörlő alá és elindult, hogy sürgősen elhozza a „Valamit”, ami remélhetőleg valami finom, mert a Rekettye utca 3.-ban egy szuper pékség működött, név szerint a Puha Pite. Irány a pékség! – adta ki az utasítást Lili, aztán befordult a Rekettye utcába és földbe gyökerezett a lába. A Puha Pite szőrén-szálán eltűnt! Vagyis igazság szerint az ajtaja még megvolt, de az a tábla, ami fölötte lógott, és az volt ráfestve narancssárgával, hogy:

Puha Pite Pékség Mintaboltja

no az tűnt el, és a helyére valaki egy tök másik táblát akasztott. Egy zöldet, amire meg azt pingálták, hogy:

Öri-Bari Állattárs Kereskedés

Ráadásul citromsárgával.

– Nahát – töprengett Lili –, le merném tenni a nagy esküt, hogy tegnap délután itt még sütik voltak. Vajon a Nagyi tudja, hogy hová küldött? – Aztán megrántotta a vállát. – Ha már itt vagyok, akár be is nézhetnék...

A bolt, ahová belépett, tényleg frissen költözhetett ide: a puha pitéknek már nyomuk sem volt, eltűntek a brutyeszes polcok, a zsemlyés kosarak meg a pogipiramisok. Velük együtt eltűnt a mámorító péksüti illat is – ami azért kár –, de ettől még ez az egész valahogy nem tűnt állatkereskedésnek. Egyáltalán nem. Kezdjük ott, hogy nem voltak ketrecek, kalitkák meg akváriumok, de egy darab se! A padlót valami tarka, rétszerű cucc borította, itt-ott megpakolva ízlésesen hajladozó virágokkal, és az egyik sarokban egy óriási szobanövény bólogatott, mint egy cirkuszi ló, de ennyi. Éppen eddig jutott Lili is a bámészkodásban, mikor a sarokban, a bólogató növény árnyékában hirtelen valaki megköszörülte a torkát.

– Hm. Hm… – Valahogy így, és ahogy Lili odanézett, meglátta az apró, madárcsontú nénit. Ott ücsörgött a fa alatt, egy pirinyó, szürke fotelban, egy egészen szürkében, és a kislányt nézte.

– Csókolom. Mikor tetszenek kinyitni? – kapott észbe Lili. – Ha holnap jövök, az már jó lesz?

– Ó, az nagyszerű lesz! Gyere csak holnap! Meg bármikor! – bólogatott komolyan a Madárcsontú. – De amúgy már nyitva vagyunk – bólintott még egy egész meggyőzőt.

– Nyitva? – hökkent meg Lili. – De hát ez egy állatkereskedés, nem?

– Minden bizonnyal, minden bizonnyal – helyeselt a néni. – Bár én magam jobban szeretem az állattárs-kereskedést. Vagy még jobb lenne az állattárs-kereső – mélázott el.

– De hiszen itt egyetlen állat sincs! – kiáltott fel Lili, mire a néni kuncogni kezdett.

– Ugyan már, dehogy nincs – mondta, és a lába elé mutatott. Lili közelebb lépett. A madárcsontú néni cipőorra előtt, hogy a túróba kerülhetett oda?, egy kutyus üldögélt. Amolyan zsemlyeszínű, ragyogó szemű, szóval az az örökké elégedett fajta.

– Érte jöttél, nem? – jött a kérdés. – Legalábbis Samu már nagyon várt téged!

– Hogy érte? Hát elvihetem? Tényleg velem jöhet?

Lili nem hitt a fülének! A kutyushoz szaladt, átölelte.

– Naná – biccentett a néni –, meg ezt is ni! – kis pakkot nyújtott Lili felé. – Póráz, jutalomfalat, kezdő kutyakajakészlet… No meg ez…

Lili elvette a papírt:

Boldog Gazdik Baráti Köre

Minden szerdán és szombaton a Gomba utcai játszótéren, a nagy gesztenyefa alatt

hirdették a nagy narancssárga betűk.

– Feltétlenül ott leszünk, igaz, Samu? – Lili a Madárcsontúra nézett. – És köszönöm szépen.

A Madárcsontú rájuk mosolygott.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)