Géza meg akarta örökíteni fényképezőgépével az élet öntudatlan céltalanságának minden pillanatát. A gondatlan tavaszt, a tomboló nyarat, a búskomor őszt és az alattomosan bőr alá kúszó, halálhozó telet is. A gondolat akkor született meg a fejében, amikor végre megengedhette magának, hogy kibérelje az ideális irodát a belváros szélén, benne a toronyház ötödik emeletének sarki szobájával, ahonnan pazar panoráma nyílt a város tüdejére.
Annyira erősen hunyorított a bal szemével, hogy szinte fájt. Nem akart összejönni az ideális élesség. Hiába tekergette az objektívet óvatosan, nem sikerült megtalálni a tökéletes szöget. Makacsul összeszorította a száját és végtelen türelemmel újrakezdte a beállítást. Nem tudta, mióta áll szinte mozdulatlanná merevedve az ablakban, kizárva az időt és az elérhető közelségben lévő teret. A perspektívára koncentrált, arra, hogy a fejében elképzelt képet lássa a keresőn keresztül. Összerezzent a kopogásra, ami durván zúzta szét a kinti tájjal szinte eggyé vált énjét.
– Tessék! – mormogta bosszúsan.
– Zavarok? – Vali kíváncsi kandikálásától megenyhült.
– Gyere csak, mit szeretnél? – tette le a fényképezőgépet a széles ablakpárkányra.
– Csak kérdezem, hogy hozzak-e ebédet neked. Annyira benne voltam egy kampány-előkészítésben, hogy nem tudtam előbb kimenni.
– Már két óra? Ja, jó ötlet. Tegnap az a kínai egész jó volt.
– Ott most egyesek szerint nagy sorok állnak, Edit is másfél órát volt kint, állítólag ott evett… Igaz, tegnapelőtt meg a gofrisról mondta ugyanezt – Vali szórakozottan simította göndör fürtjeit a füle mögé.
– Aha… kár, hogy nincs itt egy gyorsétterem a közelben. – A főnök tekintete a pillanat töredékéig időzött csak Vali arcán. – Egy óriás garnélás a szendvicsbárból jó lesz nekem – zárta le a további beszélgetést a férfi ismét az ablak felé fordulva.
– Jó, akkor kimegyünk Annával, tegnap is jót dumcsiztunk ebéd alatt – húzta el vontatottan az n-t Vali, mialatt az ajtó felé indult.
– Rendben – nyugtázta Géza kissé felfelé ívelő hangsúllyal, ami megállította Vali kezét a kilincsen.
– Kicsit fáradtabb mostanában – Vali határozottan nyitotta ki az ajtót, mint aki nem akarja folytatni a beszélgetést.
Géza megpróbálta megtalálni az előbbi szöget, ahonnan már ellőtt jópár fotót. De az egész nem állt össze hibátlanul. Tudta, hogy holnap nem tud ennyi időt szentelni a képkészítésnek, mert egy fontos, délutánba nyúló tárgyalásra kell mennie, ami után a fények már nem lesznek ilyenek. A park tavaszi önkívületben tombolt. Minden fa hanyag nemtörődömséggel ontotta virágait, pazarolta őrjítő szépségét és tette közszemlére kibuggyanó bájait, a szemérmetlen rügyeket. Géza meg akarta örökíteni fényképezőgépével az élet öntudatlan céltalanságának minden pillanatát. A gondatlan tavaszt, a tomboló nyarat, a búskomor őszt és az alattomosan bőr alá kúszó, halálhozó telet is. A gondolat akkor született meg a fejében, amikor végre megengedhette magának, hogy kibérelje az ideális irodát a belváros szélén, benne a toronyház ötödik emeletének sarki szobájával, ahonnan pazar panoráma nyílt a város tüdejére.
Szélesre tárva szobájának ajtaját, nagy lendülettel belépett az emelet másik helyiségébe, a tágas dolgozói irodába. A távolságok felméréséhez szokott szemével azonnal átlátta a teret. Négy asztal egymáshoz viszonylag közel, az ötödik kicsit elkülönülve a távoli sarokban. Megnyugtató szürke és fehér színek hullámoztak a padlótól a plafonig, személytelen, de egységes képet sugározva a munka színteréről. Három nő hajolt a gépek billentyűzete fölé az egymás mellett lévő asztaloknál. „Ezek szerint ma is Annával ment ki” - nyugtázta Géza magában, miközben negédesen vigyorgott a láthatóan intenzíven koncentráló nőkre.
– Drága kolleginák, ne olyan keményen, a sok munka árt a szépségnek! – A hangjából is mosoly folyt, ahogy közeledett a beosztottai felé.
A lányok – mindegyikük inkább a húszhoz közel, minta a harminchoz – hálásan emelték fel kezüket az asztalról és szinte egyszerre kezdtek el csicseregni.
– Jaj, de jó egy kis szünet, már épp ránk fér egy kávé, milyen jó, hogy jössz, mondj valami vicceset, mint szoktál…
Gézában szétáradt a tulajdonosi büszkeséggel vegyes önteltség. Az ő lányai – gondolta negyvenegy évének és birtoklási tudatának teljében, amivel szinte háremének érezte az alá tartozó öt nőt.
– Ma legyen rövid napotok, majd a holnapi tárgyalásom után tartunk egy megbeszélést és kiosztom az új megbízásokat. A kávé után ma mehettek haza.
A lányok hálásan duruzsoltak tovább, míg Géza elégedetten lépegetett vissza az irodájába. A mobilja közben pittyegett egyet a zsebében. „Mindenképp beszéljünk, Annával ebédeltem. Viszem a szendvicsedet.”
– Anna terhes – közölte Vali két harapás között, amikor már csak ketten maradtak az irodában.
Géza szája egy pillanattal tovább maradt tátva a következő falat előtt, mint amit az evés indokolt volna. – De még csak tízhetes, szóval a következő sajtóeseményünkig nem is fog rajta látszani – tette hozzá a lány, mintha neki kellene magyarázkodnia a helyzet miatt.
– Érdekes, amit mondasz – Géza hirtelen zárta össze a száját és vele barátságos kíváncsiságát. – Most sok dolgom van, te is hazamehetsz – fordult hirtelen a hatalmas panorámaablak felé.
Vali egyetlen megjegyzés nélkül fordult ki a főnöki irodából.
Géza vadul nekiesett a fényképezésnek. Először szépiával próbálkozott, de az ellentmondás a fáradt barna és az ősrobbanás káoszára emlékeztető eszeveszett tavaszi burjánzás között túl nagy volt. A neon árnyalatai csúfondárosan figurázták ki az élet diadalában tomboló fákat. A fekete-fehér lett az igazi. Drámaian domborították ki a halott színek a dinamikus tavaszi lüktetést.
Másnap délelőtt kirúgta Annát. Tudta, hogy nem fog tiltakozni és kérdéseket sem tesz fel, az elmúlt félévben alaposan megismerte. Felelős főnökként nem kockáztathatta felépített birodalma egységét. Egyik alkalmazottjával sem kerülhetett túl bizalmas viszonyba.
A délutáni tárgyalása után az irodájába hívta Valit.
– Mostanában nem emlegeted azt a vadállat barátodat. Ezek szerint sikerült elintéznem, hogy távol tartsa magát tőled?
Vali egy másodperccel később szólalt meg, mint ahogy éles eszével átlátva a mindenkori helyzetet, azonnal reagálni szokott.
– Igen, köszönöm, Géza. Nem láttam már vagy egy hónapja – a válasz szűkszavú volt, Vali pedig főnöke feje fölött egy pontra szegezte a szemét a falon.
– Helyes. Nos, a mai tárgyaláson az derült ki, hogy szükségem lesz egy talpraesett rendezvényfelelősre, aki ezt az egész, több hónapos kampányt irányítja, a lányokat ellenőrzi. Én úgy látom, hogy ez neked való feladat, Vali.
A park fái meghajoltak a hirtelen feltámadt tavaszi szélben, amikor Vali csendesen becsukta maga mögött főnöke irodájának ajtaját. Géza felpattant kényelmes bőrkarosszékéből és az ablakhoz lépett, hogy megörökítse, ahogy a súlyos virágteher alatt a fák engedelmesen tűrik a szél cirógató játszadozását.
(Karantének)
{K1}