Két típusa létezik az embernek: az egyik roppantul szereti, a másik roppantul nem szereti Bob Dylan zenéjét. Az előbbiek általános életminőségében megkérdőjelezhetetlen javulást idézett elő a hír, miszerint nemcsak a Murder Most Foul című hosszú dalt, hanem egy komplett albumot kapnak az idén hetvenkilenc éves zsenitől.
Két típusa létezik az embernek: az egyik roppantul szereti, a másik roppantul nem szereti Bob Dylan zenéjét. Az előbbiek általános életminőségében megkérdőjelezhetetlen javulást idézett elő a hír, miszerint nemcsak a Murder Most Foul című hosszú dalt, hanem egy komplett albumot kapnak az idén hetvenkilenc éves zsenitől. A szóban forgó dal nagyot dobbantott, amikor a Nobel-díjas amerikai dalszerző, előadó egy márciusi nap éjfélén, bármiféle előjel nélkül – „hálából rajongói évtizedes kitartó szeretetéért” – közzétette a hivatalos online csatornáin: egyrészt a dal az első „friss” száma nyolc év eltelte óta (a The Tempest című, ezidáig utolsó saját dalait tartalmazó albuma ekkor jelent meg), másrészt huszonöt másodperccel rávert a Highlands című szerzeményre, így a 16 perc és 56 másodperces időtartamával beállította a Dylan-életmű leghosszabb dalának rekordját.
Bob Dylan június 19-én megjelent és rögvest toplisták élére került Rough and Rowdy Ways című, legújabb albuma nem a Murder Most Foullal kezdődik, de annyi baj legyen, mert majd ezzel ér véget a dalok sora. Ami az epilógusként felfogható dalt illeti, valahol érthető, miért lezár, és nem megnyit valamit. Az intertextusoktól rogyadozó szöveg nem elég ahhoz, hogy az egyhangú zenei kíséret (halk hegedű, figyelmet keltő zongora, méltóságteljes ütőhangszer) mellett végig elegendőnek bizonyuljon az érdeklődés és élvezet fenntartásához. Pedig a betűk egymásutánja maga a színtiszta poézis: a vékony, az utóbbi tizenöt évben rekedtessé lett (orr)hang érzéki képet fest a Kennedy-merényletről, de a korszak miliőjéből az „ellenkultúra” elnevezésű, politikai töltetű szubkultúrájának is vastagon emléket állít. Sőt mondhatni, a dal második szerkezeti egysége jószerivel nem több, mint fürdés a nosztalgiában. Az alámerülés konstans: a popvilágban abszolút szürreálisnak ható módon építkező ballada csak a felszínen békés (részben arról szól, mint amiről a Hurricane, de itt még nyugodtabban), lent, a Beatlest, Shakespeare-t, John Lee Hookert, Patsy Cline-t megidézve egyre mélyebbre ás a múltba, s alig észrevehetően elkezdi korbácsolni a víztükröt.
Hogy véletlen-e, hogy a dal a koronavírus-járvány elharapódzásakor érkezett, nem tudni, de sejthető a szándékoltság a megjelenés időpontjában. Az, hogy elgondolt-e, hogy közvetlenül a George Floydügy előtt vált elérhetővé, természetesen nem lehet kérdés. Tehát Dylan, aki hatvan éve kerüli a direkt politizálást, egyáltalán nem jós, a Murder Most Foul mégis megteremt valami egészen nehezen behatárolható atmoszférát, amelyben az újból erőre kapott polgárjogi küzdelmekkel szépen harmonizál ez a rekviem, amely egy birodalom hanyatlásáról regél. Másfelől, százmillió Dylan-rajongó világában talán blaszfémia, mégis meg kell hangosítani a szemérmes meglátást: minden érdeme ellenére unalmas ez a spoken word „zengemény”. Erről pedig nemcsak a zeneiség hiánya, hanem provinciális jellege is tehet. Persze, régről tudjuk, hogy legalább féltucatnyi Bob Dylan létezik a folk- és rockzenész, lírikus és popsztár, lázadó és erkölcscsősz, hazafi és antihős, rejtőzködő és világsztár, komoly és bohóc képében, de az álmosítóan kántáló öregember egészen más a korábbiaknál. Ez a lírai, a vokális, az életműben elfoglalt pozíció szempontjából is eltér a többi póztól, s hiába tesz valamicskét hozzá, inkább leépíti a kerek egészt.
Ettől függetlenül a hetvenperces album erős, mint az acél és javára válik, hogy eltérő jellegű, orientációjú, hangzású dalokból építkezik. A Key West (Philosopher’s Pirate) fizikai (autózás New Yorkból vagy Bostonból a U. S. Route 1-en keresztül a floridai partokig) és irodalmi (Ginsbergtől Kerouacig) vándorútja például irdatlanul más, mint a létösszegző, lassú Crossing The Rubicon. Utóbbi egy olyan nyelvművész vallomása, akinek a testébe már befészkelte magát a halál, s mégis/éppen ezért döbbenetes sorokat kínál: „Three miles north of purgatory / One step from the great beyond / I prayed to the cross, I kissed the girls / And I crossed the Rubicon.” Személyes és univerzális kísérlet, akárcsak a zenei anyag bármelyik darabja.
Az album nagyjából mértani közepére esik a Goodbye Jimmy Reed, ami talán az album legkiválóbb száma. Kitűnő ritmus- és dallamvilágával, klasszikus acélos, Delta-bluesos hangzásával egyféle eszménykép. Ha lenne helyünk, idéznénk minden sorát. Biztosak vagyunk benne, hogy sokan fognak hozzányúlni ehhez a dalhoz, de az eredeti előadás megismételhetetlen élményét kizárólag az a hang jelenti, ami olyan, mintha kavicsnyeléstől és whiskyszürcsöléstől lenne ilyen fenemód ráspolyszerű. Az egykori bluesikon megidézésében van lélek, meg dübörgő kurázsi, csalhatatlan iránytű. Az, hogy egy ötvenéves Dylan-sláger, a szemtelen-humoros Leopard-Skin Pill-Box Hat dallamát és stílusát imitálja jópofa fricska; a harmonikaszólam csak ráadás, de szerves tartozék.
A My Own Version of You szépen, de kontrolálltan emelkedő dallammal, zseniális sorokkal köszön be. Ez a közönséggel játszadozó, a mindenből ártalmatlan, de annál valódibb tréfát űző előadó köntöse, vagyis a jelmez, amit Dylan szüntelenül magára ölt. (Köztudott, hogy a „Bob Dylan” művésznév, de az, hogy az album producereként feltüntetett Jack Frost is az egyik álneve, már nem biztos, hogy ismeretes.) Elolvadunk a gyönyörűségtől, de nem csak a Fekete Ló Kocsma és Armageddon utca miatt, vagy azért, mert János apostol Liberace mellett zongorál. A zseni egyszerűen itt van elemében, itt érezzük, milyen hihetetlenül sokrétű a tehetsége, hogy személyisége mennyire összetett. Remekmű a False Prophet is, ami kiváló blues-rock élményt kínál, de kicsit veszt az értékéből, ha hozzáhallgatjuk az If Lovin’ Is Believinget, Billy Emerson régi klasszikusát vagy Dylan korábbi modern periódusából a My Wife’s Hometownt. Tudvalevő, hogy rajongásunk tárgya a folk már régóta meglévő hagyományát építi újra, másrészről a hátborzongató erejű dalszöveg, a soult és rockot vegyítő hangzásvilág minden negatív érzést elfelejtet, mint a tegnapi álmot.
A 2020-as dalok nem egyszerűen pazarok, hanem egyikük szenzációsabb, mint a másik. Bennük van az elmúlás, a nosztalgia, a fájdalom, akárcsak a játék, a szerelem, a vágy, azonkívül a bibliai rétegek tudatos használata. Szerencsések lehetünk, amiért a minnesotai átváltozó Johhny Cash, Leonard Cohen, David Bowie, Buddy Guy és Marianne Faithfull után letette elénk a saját pofátlanul klassz időskori lemezét.
Bob Dylan: Rough and Rowdy Ways, Columbia, 2020
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 18-i számában.)