Bestialitás és valamifajta szenvtelen testiség jelenik meg ezeken a képeken, megjegyezhető arcok helyett az emberállat torz furcsaságai, a zabolátlan ösztön, amelyet évezredek óta próbálunk száműzni a civilizációból. Nyers hús – talán ezt mondhatnánk, ha egyetlen képben kellene összefoglalnunk ennek a különös világnak a lényegét. Szinte élő, még tapinthatóan létező, érzékelhetően lüktető valóság sejlik fel e groteszk lények mögött.
„Olykor elég egy ironikus képcím, vidor arc, megmosolyogtató gesztus ahhoz, hogy a szent profán legyen, és a profán ne legyen túl szent. Pedig az irónia nehezebben mutatkozik meg a vizuális műfajokban mint az irodalomban. Véssey azonban hosszú évek következetes munkájával eljutott odáig, hogy úgy rajzol és fest, ahogy a költő verset ír. Keze alól metaforák sora kerül ki: a láb delfin lesz, az ember bárány, a disznó ember, a kar cső, a szív gép, a nemi szerv szív, a test üres árnyék, a beszéd tőr, és így tovább egészen a kiismerhetetlen formákig, melyek úgy játszanak velünk, mint a sötét szobában szemlélt megfejthetetlen árnyak.” – jegyzi meg Véssey Gábor művészetéről Lajta Gábor A képzelet folyóírása című méltatásában.
Bestialitás és valamifajta szenvtelen testiség jelenik meg ezeken a képeken, megjegyezhető arcok helyett az emberállat torz furcsaságai, a zabolátlan ösztön, amelyet évezredek óta próbálunk száműzni a civilizációból. Nyers hús – talán ezt mondhatnánk, ha egyetlen képben kellene összefoglalnunk ennek a különös világnak a lényegét. Szinte élő, még tapinthatóan létező, érzékelhetően lüktető valóság sejlik fel e groteszk lények mögött. Csömör, élvhajhász kiszolgáltatottság, lebonthatatlan magány – csak az irónia teheti mindezt játékká, és a színek oldják fel ilyen „muszáj odanézni”-késztetéssel fűszerezett érdekességgé.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 7-i számában)