„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
Gesztelyi Nagy Zsuzsannának 2017-ben BalkonIKON címmel, 2019-ben pedig Támpont nélkül címmel nyílt önálló kiállítása a Belső balkon sorozatból, amely az archetipikus dualitásokra irányítva a figyelmünket a bent–kint, véges–végtelen, fény– árnyék, énerő–sorserő, egyéni sors–kollektív sors, épség–sérültség, emlékezés–felejtés, egység–szétesettség fogalmak között feszülő ellentéteket oldja képpé. „Tizennégy évesen, a nyári estéken álltam az erkélyünkön, és néztem, ahogy izzanak a városi fények, ahogy – mint a buddhizmus fogalmaz – minden a boldogságtól remeg, és alig vártam, hogy részese lehessek a nagy életnek. Minden élet a kint és bent tökéletes egységének reményében indul, ám ez az egység jó, ha pillanatokra valósul meg. A megvalósult egység utáni remény az egyetlen támpont az életemben, de ez a pont szétmállott alólam, elfoszlott, megragadhatatlanná vált” – összegzi a művész.
Gesztelyi Nagy Zsuzsanna öt éve dolgozik ezen a sorozaton, és mint rámutatott, az évek alatt kirajzolódott egy narratíva: felvillantak tájékozódási pontok, megépültek bizonyos szálak, melyek aztán összekuszálódtak, és a kint terepe idővel ugyancsak egyfajta belső térré vált – a két pólus nemcsak elszakadt és eltávolodott egymástól, de az elemek beazonosíthatósága is kérdéses lett. De a törekvés iránya látható – mint vallja: „A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni.” Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán. Nem a bomlás fertőző mérge és bűze, hanem az enyészet szépségbe forduló sorsszerűsége kap színeket és formát. Olykor folyékony a félelem, olyan formát ölt, amilyenbe beletöltjük, máskor az idillt kezdik ki a lecseppent mérgek, múltból kitekintő mosolygó arcképeinkre vetül a fény vagy az árnyék, mégis az tűnik borzongatóan érdekesnek, hogy mi lehet a mosolyok mögött. Egyik ember mit tett a másikkal? Mit tettek ővele? Melyek a feloldozás lehetőségei egy ilyen tettek utáni világban?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 4-i számában)