nyugtalanítóan kortárs művek ezek: többségük gumiból készült – nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy amit látunk, évszázadok múlva is ilyen lesz. Leszámol azzal, hogy bármi vagy bárki egy szobor által örökkévaló lehet, és hangsúlyozza a tényt, hogy a szobrok is csupán a mulandóság egy-egy pillanatát örökítik meg. Az arc, amiről felismerjük egymást, csupán egy kép. Romlékony, változó.
Szabó Menyhért szobrainak fő témája az emberi arc ábrázolása, de sajátos szemléletével és anyaghasználatával az ismert struktúrák képlékenységét, a tökéletesség törékenységét mutatja meg. „Nagyméretű fejeimnél alapvetően a szobrászati portré hagyományos módszereit követtem, azzal a különbséggel, hogy frusztrálóan nagy léptékben, hatalmasra nagyítva mintáztam meg különböző arcokat, formai szempontból viszonylag rideg, távolságtartó módon, a későhellén, a római, illetve a XX. századi birodalmi szobrászat formajellemzőinek szellemében. Az eredetileg agyagból megmintázott szobrok azonban csak köztes fázisok voltak. Pusztulásra készültek, hiszen létrejöttük egyetlen célja, hogy a megvalósított mintáról gumiformát vegyek, majd ezeket a gumilenyomatokat installáltam, akasztottam a falra. Az eredmény: a tökéletesség torzulása, a távolságtartó fogalmazás mély drámába zuhanása. Az arc formái saját súlyuk alatt összeroskadnak, az idealizált alak minden szépsége, magasztossága megszűnik, és csupán a fel-felbukkanó arcrészletek egyértelműsítik a lenyúzott szobor eredőjét” – összegzi a szobrászművész.
Szabó Menyhért alkotásain tökéletes egységben van a választott műfaj, a téma és az anyag – úgy ábrázol, hogy folyamatos vitát folytat az emberábrázolás hagyományaival, a szobrászat törekvéseivel és az anyagba zárt forma lehetőségeivel. Ebből adódik, hogy már-már ars poetica sűrűségű minden portréja. Ezeken a műveken a klasszikus szépségű arcok maszkszerűvé válnak, felerősítik a kérdést, hogy mi lehetett mögöttük. Mi lehet egyáltalán egy arc mögött? Ugyanakkor a hiány költészete ez, tárgyként teszi elénk egy egykori arc emlékét. Még az önarcképek is levetett „én”-ek csupán: régi vonások, régi tekintet, régi fegyelmezettség.
Nyugtalanítóan kortárs művek ezek: többségük gumiból készült – nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy amit látunk, évszázadok múlva is ilyen lesz. Leszámol azzal, hogy bármi vagy bárki egy szobor által örökkévaló lehet, és hangsúlyozza a tényt, hogy a szobrok is csupán a mulandóság egy-egy pillanatát örökítik meg. Az arc, amiről felismerjük egymást, csupán egy kép. Romlékony, változó. De az ember nem csupán egy képmás, nem az arca, keze, teste teszi őt felismerhetővé, a lényege nem formai – ezzel is szembesítenek ezek a szobrok. Láthatóvá teszik a láthatatlan létezését. Kísérletnek, életformának és filozófiának sem kevés ez. Művészetként pedig távlatokat és örökérvényűséget ígér.
{P12}
(A műtárgyfotókat Regős Benedek készítette.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 24-i számában)