Tömbökben rakódik itt az emberekre valami letehetetlen cipelnivaló – a tömbökkel telezsúfolt városok egy letűnt politikai-társadalmi berendezkedés hagyatékai, de ez a tömbbe zártság mételyezi a mát is. Kilátszik egy-egy arcél, de egyikük sem ébreszt rokonszenvet. Részvétet sem. Szeretünk abban tetszelegni, hogy az emberi nyomorúságnak ez a változata nem érhet el minket.
Szurcsik József képei a valóság kellemetlen jelenségeit mutatják meg, de olyan érdekesen, hogy nem bírunk nem odanézni. Mondhatnánk közéleti reflexióknak is, de nem napi szintű csip-csup fricskák ezek, hiszen elnézve a szónok minket is szemmel tartó arcát, szinte mindegy, hogy ez a lény a nyolcvanas években Közép- és Kelet-Európában hallatja a hangját vagy akár napjainkban Amerikában.
Tömbökben rakódik itt az emberekre valami letehetetlen cipelnivaló – a tömbökkel telezsúfolt városok egy letűnt politikai-társadalmi berendezkedés hagyatékai, de ez a tömbbe zártság mételyezi a mát is. Kilátszik egy-egy arcél, de egyikük sem ébreszt rokonszenvet. Részvétet sem. Szeretünk abban tetszelegni, hogy az emberi nyomorúságnak ez a változata nem érhet el minket. Aztán ugyanez az arcél feltűnik a romokon, és idősíkokon átlépve is olyan táj fogad, ahol ő néz szembe velünk.
Az archetípusok messzeségéből derengnek fel ezeknek a különös, szögletes lényeknek a vonásai. Ugyanilyen ősi kép a közösség és mai, könnyen megvezethető kistestvére, a tömeg. Ha pedig valaki ezek élére áll, már a hatalom arcéle rajzolódik ki. Ököl és meghunyászkodás, az erősebb kutya előjogait biztosító állati rend, a szelídebb maszkokat öltő veszedelem, a szemellenzős törtetés, a gyanakvás vizslató tekintete – az emberi létezésnek ez a sötét oldala válik láthatóvá Szurcsik József repedezett, ikonszerű figuráin.
Kegyetlen, de okos képek ezek – és az a látószög, amelyet a művész itt nekünk is kölcsönöz, mégiscsak a szabadság létét igazolják.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 2-i számában)