Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
Furcsa kontraszt van a falusi és a múzeumi életképek között. És rokonság is, hiszen sajátos szempontrendszert birtokol az is, aki elidőz egy-egy festmény előtt, és az is, aki a jószágokban és a majorságban gyönyörködik. De míg utóbbi szemtől szemben áll a teremtett világ anyagiságával, addig a kiállítások közönsége fülhallgatókon keresztül vár kapaszkodókat az értelmezéshez, a felismeréshez, hogy mit kell látnia, és fotózással próbálja megörökíteni az élményt, mely talán sosem volt sajátja.
Idegenség, otthonosság – ritka, hogy egy művész mindkettőt ennyire pontosan ragadja meg, és saját képi világa egyszerre hordozza mindkét állapotot. Ezeket az arctalan karaktereket mindannyian ismerjük – láttuk már őket a tükörben, a szomszédban, a családi asztalnál, az utcán, régi és új fotóinkon. Itt nincs idill, csak valamilyen furcsa rend, mely egyszerre ébreszt viszolygást és nosztalgiát – pedig nem a kép változik, csak mi botorkálunk néha a felismerések között.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 9-i számában.)