Tóth László | Száz év a „világfelfordulás” után – Trianon a szlovákiai magyar irodalomban?

Tóth László 2020. július 24., 07:57

Mert kényszerpályát nyitott a kisebbségbe kerülés, ami különösen az első években járt súlyos személyes tragédiákkal, meghasonlásokkal, az élet minden területét és vonatkozását újragondolni késztető következményekkel s ebből a sokkból kétségtelenül nehéz volt az eszmélés.

Kádár Tibor: Közép-Európa I. (160 × 140 cm)

Júniusban írom e sorokat, még benne a magyar történelem egyik legmeghatározóbb fordulópontja: a trianoni döntés százéves évfordulójának havában. Mely alkalomból többen is megkerestek: miként látom a kérdést felvidéki magyar szemmel? De volt, hogy egy összeállításhoz vagy éppen egy készülő kiadványhoz kérték a segítségemet e tárgyban. Egy ankét részére pedig azt kérdezték: hogyan jelenik meg a Trianon-téma a szlovákiai magyar irodalomban? Rá kellett jönnöm azonban: ha nem is sehogy, de nem is igazán. S noha e szempontból azt soha nem vizsgáltam behatóbban, tehát erre vonatkozóan akár hézagosak is lehetnek az ismereteim, a lényeget tekintve mégsem hiszem, hogy nagyot tévednék. Ha pedig alapvetően így van, akkor ennek valamilyen oka is kell, hogy legyen... Bár, ennek ellenére, mégsem árt, ha némiképp pontosítom iménti sommás kijelentésemet; imigyen: az 1948-as (kommunista) rendszerváltástól az 1989/1990-es (demokratikus) rendszerváltásig a „Trianontémának” szinte semmilyen nyomát nem találhatni a szlovákiai magyar literatúrában. A kommunista idők négy évtizede alatt ugyanis Trianon nyíltan sem az egyes családok emlékezetének nem képezte, a közösségi emlékezetnek és a közbeszédnek pedig nem is képezhette szerves részét. S ez a történelmi vízválasztó egyfelől a „magyar időkben” köznyelvi formulában, másfelől az „1918 előtt”, esetleg a „történelmi [vagy a régi] Magyarországon” és az „1918” után, illetve a „mai Csehszlovákiában” nyelvi distinkciókban (eufemizmusokban) fejeződött ki. Ennek következtében Trianon, azaz az országvesztés, a főhatalomváltás még csak érintőlegesen sem nagyon szerepelt a csehszlovákiai magyar irodalom tartalmi-tematikai palettáján (még ha Duba Gyula vagy Grendel Lajos egy-egy története korábbi időket is érint).

A csehszlovákiai magyar irodalomnak 1949 és 1989 között – ami talán elmondható általában az ekkorra már kialakult szlovákiai magyarság közösségi identitásáról is – főleg a szlovákiai magyar lét belső, elsősorban az 1930-as évektől számított szakaszai, traumái adták a fogódzóit (nem mellesleg a zömmel 1948 után indult írói gyermekkoránál kezdődő, személyesen is megélt eseményekkel), ami egyúttal a szlovákiai magyar irodalom nemzedéki szerkezetének sokáig meglevő, szintén történelmi meghatározottságú féloldalasságára is utal. A második világháború után ugyanis a „kollektív bűnösségre” ítélt, teljes jogfosztással és az országból való kitoloncolásokkal, kitelepítésekkel, az országon belül pedig széttelepítésekkel büntetett csehszlovákiai magyarságot ekkor Trianon után már másodszor kapcsolták le a magyar kultúra vérkeringéséről (elveszítve szinte teljes polgárságát és értelmiségét is, amihez súlyos háborús és koncentrációs táborokbeli emberveszteségei is hozzájöttek), és lökték szinte légüres térbe. Ami a csehszlovákiai magyar irodalmat is sújtotta, hiszen írói túlnyomó része – akik esetleg túl is élték a háborút és a holokausztot – Magyarországra került, így 1948 utánra alig maradtak hatan-heten a már korábban is publikálók közül. Ráadásul – Fábry Zoltán kivételével – ők sem tartoztak a legerősebbek közé. Így 1948 után a zömmel tapasztalatlan, irodalmilag felkészületlen pályakezdőkkel újból nekilóduló, a sematizmustól is csapdába ejtett csehszlovákiai magyar irodalom még azon a kényszerpályán belül is egy máig ható, belső kényszerpályára került, mint amelyet Trianon a magyarság egésze számára megszabott.

Mert kényszerpályát nyitott a kisebbségbe kerülés, ami különösen az első években járt súlyos személyes tragédiákkal, meghasonlásokkal, az élet minden területét és vonatkozását újragondolni késztető következményekkel s ebből a sokkból kétségtelenül nehéz volt az eszmélés. Különösen nehézzé tette az addig nem létezett, „a Csehszlovákiába került magyar néptöredék nemzeti létének és öntudatának […] az Osztrák–Magyar Monarchia, illetve a történelmi Magyarország felbomlása utáni […] természetes megnyilvánulásaként” (Turczel Lajos) értett csehszlovákiai magyar irodalom megszervezését, hogy a századelő erősen centralizált, Budapest központú magyar irodalmi terében a Felvidéken nem alakultak ki erős vidéki irodalmi(-kulturális) központok. E hagyomány- és előzmények nélküliség ténye/ tudata/képzete adta önreflexiói egyik legerősebbjét is, mely a semmiből való lét bibliai teremtésvíziójával hozta párhuzamba saját helyzetét („Kezdetben a föld puszta és üres vala”), s ebben „A világfelfordulás után való káoszban” kellett a „Csehszlovákiába nemzeti kisebbség gyanánt bekebelezett magyar nemzettöredéknek” megszerveznie magát, ezen belül kulturális-művészeti életét, irodalmát is (Sziklay Ferenc). (Lásd Ölvedi László Miben reméljünk című versét, vagy a sokak életérzését megragadó Varjak postája Győry Dezsőjének baljós képeit: „Tegnapról mára leégett a porta. / Az udvar üszkös, az élet megállt”; továbbá Darkó István, Sebesi Ernő, később Farkas István egy-egy elbeszélését, illetve Jankovics Marcellnek az államfordulat, a főhatalomváltás pozsonyi napjait is megörökítő emlékiratát.) Másfelől nagy számban leltek új élettérre Csehszlovákia demonstráltan „demokratikus” keretei közt az 1918–1919-es magyarországi politikai emigráció polgári liberális, továbbá baloldali és kommunista elitjének írói, újságírói, szerkesztői (Ignotus, Barta Lajos, Antal Sándor, Mácza János és mások, de idetartozón például Forbáth Imre is), akik eszmei-világnézeti elköteleződésükkel, értékrendjükkel, szakmaiságukkal, nyitottságigényükkel szintén helyet követeltek maguknak a formálódó csehszlovákiai magyar szellemi-irodalmi-művészeti életben. A kulturális élet feltételeinek, illetve forrásainak megteremtése mellett elengedhetetlennek mutatkozott az irodalmi élet működési kereteinek és formáinak kiépítése, korabeli szakszóval: az irodalmi decentralizáció. Azaz nem egyszerűen az irodalmi élet „újjáépítése”, hanem az új viszonyok közötti újragondolása, úgymond megteremtése volt a feladat. De az említett két fél (erő, elképzelés, stratégia, minőségkép) között is kezdettől komoly – az anyagiakra is tekintő – érdekellentét és dominanciaharc alakult ki, amely leginkább a csehszlovákiai magyar irodalom megteremtésének szükségességét hirdető helyi „dilettánsok” állítólagos amatőrizmusa és provincializmusa, illetve az annak még a létezhetőségét is megkérdőjelező „emigránsok” kisajátította minőség és világra nyitottság dichotómiájában öltött testet. (Arról azonban máig sem szól a fáma, hogy közöttük hány dilettáns, féldilettáns, amatőr író, költő kapott köreikben világnézetéért menlevelet, s arról sem, hogy a sematikusan értett ún. kozmopolitizmus nem ugyanolyan szemléleti kizárólagosság-e, mint a provincializmus.) Ebből következik (következhet) a szlovákiai magyar irodalom egyik, azóta is meghatározó vonása: írói szélreszorítottság-érzéséből is fakadó szorongása, hogy az sokszínű, differenciált és tágabb összefüggésekben is mérhető irodalom legyen, mely ezáltal az egy magyar irodalomnak is részét képezi, mert ún. sajátos színeit is – ha egyáltalán lehetnek ilyenek – egyedül csak ez hitelesítheti. S a „bezárkózásnak”, illetve a „nyitottságnak” ez a voltaképpen mesterséges szembehelyezése azóta is – hol látensen (mint 1948–1989 között), hol nyíltan (mint főleg a 2000-rel kezdődő években) – végighúzódik, s újból létezésének (létezhetőségének) tagadásában is megnyilvánulón, az egész szlovákiai magyar literatúrán. Melynek a „többi magyar nyelvű irodalommal” való kapcsolata is mindig történelmi-társadalmi körülményeitől függően alakult (s megint itt a Trianon óta állandósult kérdés: hány magyar irodalom is van?). Ami a két háború között továbbra is minden vonatkozásban természetes maradt, aminek azonban 1948–1989 között elsősorban politikai-ideológiai akadályai voltak (s nem hallgatható el, hogy sokáig az „anyaország” részéről is).

A szlovákiai magyar irodalom azonban, úgy tűnik – egyelőre? –, a Trianon-tematikához a rendszerváltás után is csak hellyel-közzel és bizonytalan öntudattal tévedt (Mács József, Szomolai Tibor egy-egy családregényében, s érinti ezt az időszakot Gál Sándor A legnagyobb törpe című „történelmi kabaréja”, legújabban pedig Soóky László néhány versében – talán még nála a legkarakterisztikusabban, a történelmi abszurdnak dukáló ironikus látásmód eszközeivel – bukkantak fel annak különböző mozzanatai, vonatkozásai). Aminek – identitástudata bizonytalanságainál fogva – vélhetően az a nemcsak időbeni távolság is oka lehet, amely a „szlovákiai magyar” írót az őt létre kényszerítő Trianontól kezdettől elválasztja...

De elválasztható-e a valóságban is az életünktől Trianon?

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)