A sűrű bokron sárga lángok égnek,
a lombok zöldje itt-ott elpirul.
Halk szellők hozzák illatát a szépnek,
a nyűtt karót friss hajtás lengi túl.
Összezárva
Nagy csönd ölel, magamnak én jutottam;
boncolgatom, miképpen és miért.
Tükrömből arcom bámul rém unottan,
nem sejthetem, mindebből mennyit ért.
Az ablakomból minden választ látok,
falam kopott, engem sem rejteget.
Így lesz mi áldás egy csapásra átok:
rám dönt az éj egy felsebzett eget.
Időm elég, várok, nyugodtnak látszom,
de álmosít, ha nincs mit mondanom.
A lámpafénynek meghagyom, hogy játsszon:
színezze szépre képzelt holnapom.
Május
A sűrű bokron sárga lángok égnek,
a lombok zöldje itt-ott elpirul.
Halk szellők hozzák illatát a szépnek,
a nyűtt karót friss hajtás lengi túl.
A mézvirágra dolgos méhek járnak,
a harsány fűben szirmok alszanak.
A sufniajtón álma vész a zárnak,
fölé hajolnak sürgető szavak.
A macska sem rest, szökken, árnyat kerget,
a lábtörlőn a tacskó elhever.
Asszonyka öntöz szomjas konyhakertet,
bólint a nemrég ültetett eper.
Sietve ölt magára tiszta inget,
szaladna már a szomszéd lány után,
az út felé boldog legény tekintget,
s csokrot szorongat félszegen, sután.
Az alkonyég megint esőt ígérget,
ásít a csend az álmos ház körül.
Dolgába ásott gondot és miértet,
az ember él, pihenni tér, örül.
(Karantének)
{K1}