Idén már kilencedik alkalommal rendezték meg az országosan elismert, színvonalas nyári íróiskolákat is magába foglaló Hírt, a Hajdúböszörményi Írótábort. A július 14-től egy héten át zajló programról két fiatal szerző, Ráday Zsófia és Fehér Enikő írt szubjektív beszámolót az Irodalmi Jelen oldalán.
Indulás előtt
Ráday Zsófia: A nyár egyetlen tábora. A nyár egyetlen nagyobb irodalmi rendezvénye. A nyár egyetlen bulija, ahol – legyen szó magyar alterről, metálról, retróról, sőt Cseh Tamásról vagy akár Edit Piafról – mindenre táncolhatunk. És a nyár egyetlen hete, amikor a világ egyre aggasztóbb hírei helyett végre hozzánk hasonló fiatalok verseit, novelláit és drámáit olvasgathatjuk napokon keresztül. Legalábbis idén – legalábbis számomra: izgatottan gondolom végig, hogy mi vár rám júliusban.
Első ránézésre a naptárból egy egész hónapot meg lehetne tölteni ezzel a sok élménnyel. Ez a rengeteg program azonban most mégis ugyanazt az egy eseményt jelenti: a IX. Hajdúböszörményi Írótábort.
Fehér Enikő: Juj, de rég voltam írótáborban! Meg felolvasáson! Meg prózaműhelyen! Előző héten gyerekeket táboroztattam, most pedig engem táboroztatnak, szép ez így. Milyen messze van Hajdúböszörmény Tatabányától! Vajon mekkora helyen fér el az irodalom? Összekészítek mindent, ami kellhet, a legfontosabb: vászontáska „Utálom az irodalmat és a zene is szar.” felirattal. Vagy lepacsiznak velem, ha látják, vagy megvernek. Akkor még nem sejtettem, hogy messze nem ez lesz a legelborultabb felirat a táborban.
A részeg cserediák és Szegény Peti Nagymamája
Ráday Zsófia: Az elmúlt hónapok nyomasztó tapasztalatai (lefújt kötetbemutatók, későbbre tolt fesztiválok, csak digitálisan megtartható koncertek, előadások stb.) miatt az idei Hír meghirdetésétől kezdve egészen a táborhelyre érkezés pillanatáig attól a bejelentéstől rettegek, hogy ezt a rendezvényt is elhalasztják – vagy, ami még rosszabb, meg sem tartják a szervezők. A gyors becsekkolás, a jelenléti ívek kitöltése, a nevem (és más, ismerősen csengő nevek) keresgélése az íróiskolák beosztásában, a karszalag a csuklómon és a sörjegyek a markomban azonban teljesen meggyőznek arról, hogy a Hajdúböszörményi Írótábor – mint eddig minden évben – idén is megtörténik. Mire felérünk a szobánkba, minden előzetes félelmem helyét átveszi az a részeg cserediákként ujjongó tudat, hogy újra (immáron ötödjére) itt lehetek, és hogy pár percen belül végre találkozom azokkal, akikkel már majdnem egy éve köszöntünk el egymástól ugyanezen a helyen.
Fehér Enikő: Körbebástyázom magam barátokkal, menjünk egy szobába, nehogy aztán valami ismeretlennel kelljen reggelente fogat mosni. Hol itt a komfortzóna elhagyása? Mennyi idegen szem! Aztán úgy kezdünk beszélgetni páran, mintha már régóta ismernénk egymást. Kiderül, tényleg ismerjük egymást, vagyis egymás szövegeit, többször ugyanott publikáltunk. Többektől megkapom, máshogy képzeltek el az írások alapján. Majd kiderül, hogy dicséret, vagy beszólás.
Az a híres társaság…
Ráday Zsófia: Már az első ebéd előtt és közben is sok ismerőssel futok össze. Bár a két és fél hónapos bezártság után most mindannyian introvertált korszakunkat éljük (újra), a legtöbbjükkel ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol tavaly abbahagytuk. Jó pár új arccal is összetalálkozom, sőt olyanokkal is, akiket ugyan nem korábbi táborokból, de más (művészeti) programokról, (irodalmi) rendezvényekről, esetleg az egyetemről már ismerek. Nagyon örülök, hogy őket is itt találom, hiszen ez azt jelenti, hogy hozzájuk is eljutott – egy kihagyhatatlan, örökérvényű nyelvi bravúrral élve – a Hír híre. Már a legelső együtt töltött percekben érzékelhető, hogy ismét egy végtelenül sokszínű társaság gyűlt össze Hajdúböszörményben erre a néhány napra. E csapat tagjai közt egyaránt vannak gimnazisták, egyetemisták, frissen érettségizettek, (szabad- és kevésbé szabad-) bölcsészek, elsőéves és diplomás szociológusok, pszichológusok, képzőművészek, fiatal borászok (nem, nemcsak önjelöltek), rocksztárok, biológusok, sőt még egy radiológus és egy Gedeon nevű macska is. Az azonban mindannyiunkban közös, hogy nemcsak szeretjük, de komolyan is vesszük az irodalmat (igen, még Gedeon is!). Szinte mindenkiről egy pár mondat után kiderül, hogy az olvasás mellett az írás is a mindennapjai része; fokozott figyelemmel és érzékenységgel követi a kortárs magyar (és világ-) irodalom történéseit, alakulását, illetve amikor és ahogyan csak tud, megpróbál részt is venni benne. Nem csoda hát, hogy már az első szeminárium előtt is többen úgy sejtjük, a következő napok – talán az eddigi írótáborokban tapasztaltaknál is hangsúlyosabban – végig a közös munkáról fognak szólni.
Fehér Enikő: Több helyről hallom, hogy a táborban milyen szokásos események várhatók. Fogadások köttetnek, mikor veszi elő a sakktáblát Vörös István, lepipálja-e valaki táncban Áfra Jánost, ki látja Kemény Istvánt nevetni. Én egyelőre ott tartok, hogy a sok-sok névhez arc, sőt test is tartozik. A Hajdúböszörményi Írótábort törzsnek képzelem, minden a saját szabályai szerint működik, adaptálódni kell, csapódni ide-oda, nem kínosan, spontán. Aztán szép lassan feloldódom, jó érzés, hogy körülöttem mindenki ír, szövegekről, könyvekről, filmekről beszélget.
A teljes beszámoló az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.