A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának (KMI) küldetése a kortárs magyar szépirodalom és az olvasás minél szélesebb körű népszerűsítése határon innen és túl; ennek érdekében ősztől alkotók bemutatását, irodalmi produkciók közvetítését vállalja, ösztöndíjprogramot indít, s tervei szerint minden évben kiválaszt nyolc szenior és négy junior szépirodalmi alkotót, hogy segítse írói arculatuk építését, műveik népszerűsítését. A Hajónapló szerkesztősége szeretne hozzájárulni ez utóbbi program sikeréhez, ízelítőt nyújtani a KMI 12
– Mikor jártál utoljára otthon, Magyarfalun, milyen gyakran tudsz hazalátogatni?
– Legutóbb tavaly nyáron jártam otthon. Egyetemista koromban erre sűrűbben sort tudtam keríteni. A munka és a gyerekek a dolgok újratervezését hozták magukkal. Idén, a veszélyes egészségügyi környezet miatt, sajnos nem tudtunk útra kelni, de amint lehet, pótolni fogjuk a vágyott találkozást a szülőfölddel és a szülőkkel.
– A családod, barátaid Csángóföldön vannak inkább, vagy már mindenki Magyarországon, Budapesten él?
– Hűha… Mindenki mindenhol él, és sehol sincs már otthon senki sem. Erre ezt tudnám mondani. A szülők és két testvér (a hatból) „otthon” él. De Bákóban és Londonban is élnek családtagok. Ez a fizikai (jelen)lét. A másik időben, „létben”, lélekben és gondolatban valahol, nem tudom, hol, de egy nagyon jó helyen: együtt vagyunk. A barátok is sokfelé élnek, az ifjúkor barátai iránt csak a szeretet maradt meg, a kapcsolat elhalt. A környezetemben sok csodálatos ember él, akikkel az együvé tartozást nagy ajándéknak élem meg.
– Hogyan látod a csángók jelenlegi helyzetét? Van még ma is olyan lehetősége a fiataloknak, mint amivel te is élni tudtál? Egyáltalán van bennük vágy a magyarságuk, csángó öntudatuk őrzésére, kiemelésére?
– A kérdés túlságosan bonyolult. A legrosszabb pillanatokban reménytelennek látom a helyzetet. De ez csalóka. Talán még azt is mondhatom: tévedés. Mert ha a moldvai magyarság történelmére pillatok, azt látom, hogy ami ma van, az „az idők kezdete óta” fennáll. Határok, uralmak, uralkodók, ideológiák jöttek-mentek, a közösség, a nyelv megmaradt. Pánikra talán nincs ok. De egyvalami elkerülhetetlen: a jelenlét. Jelen kell lenni. Magyarul, éberséggel és okosan. Igen! Hála Istennek, az anyaország a mai fiatalok számára is minden lehetőséget megad: támogatja a helyi kulturális élet működését, az anyanyelv oktatását, a felsőfokú továbbtanulást. A magyarság őrzése iránti vágy kérdésével óvatosan bánnék. A kérdés generációnkénti megkülönböztetést igényel, illetve eltérést mutat. Saját kulturális, nyelvi és vallási önazonosságával mindenki tisztában van. A másság kisebbségben kétélű dolog, és nem kedvez a tervezhetőségnek. Bizonyos fokú kettősség megkerülhetetlen, például a kétnyelvűség. A vallás és kultúra terén lehetne (magyar) jövőt (is) építeni Moldvában.
– Az írói közösségekben van valamilyen különleges kötődés, kapcsolat a határon túlon született művészek között?
– Azt nem tudom, hogy az érintett szerzők hogyan viszonyulnak egymáshoz. Ami engem illet, tagadhatatlan, hogy van egy kis elfogultság a magyarság távol élő közösségeiben alkotó szerzők iránt, de nem igazán szeretem komolyan venni ezt a fajta distinkciót. Jó magyar verset lehet írni a Marson is, és rosszat is ugyanúgy. A szétszóratás megtermékenyítőleg hatott a magyar szépirodalomra.
A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható.
További interjúk: Kürti László, Lövétei Lázár László, Bene Zoltán, Száraz Miklós György.