Kubiszyn Viktor | Találkozás egy haldoklóval

Kubiszyn Viktor 2020. augusztus 04., 06:39

Hosszú volt az út idáig, és rég láttam őt. Egy mintás takaró alatt fekszik, csak a feje lóg ki alóla. Köhögőroham fogja el, látom, ahogy a csontkoponyára, ami az arcából maradt, ráfeszül a sárgás-áttetsző bőr, feszül-feszül-feszül, szinte le akar robbanni már a csontról az is, ha megdörzsölném, jönne le a bőre, mint a vizes papír.

William S. Burroughs és Matt Dillon a Drugstore cowboy-ban – Forrás: IMDb

Milyen lehet vajon a takaró alatt a teste, fut át rajtam, de igyekszem elhessegetni a gondolatot, de ahogy hallom a hörgő köhögést és látom a reszkető, remegő, öklendező, papírbőrű csontfejet, hiába hessegetem a képet magam elől, megjelenik előttem a ráktól szétrohadt tüdő, a csontfej alatti gége kormos, koszos, ragacsos fekete maradványai, amelyek remegnek, vonaglanak, lüktetnek – mennyi pia lement ott, és mennyi füst, dohány-, kender-, ópiumfüst, ha beleszippantanék egy mélyet a levegőbe, talán éreznem is az évezredes kipárolgás szagát. A csontfejnek csak a szemei csillognak, majdnem ugyanúgy, mint régen, ugyanaz a beteges, megszállott és kényszeres csillogás, a tekintet ide-oda villan, néha megáll rajtam. Hogy mit lát, nem kérdezem meg.
– Rossz bőrben vagy, barátom – mondom kedvesen, és közelebb megyek hozzá, rágyújtok egy füstszűrő nélküli régi francia cigarettára, és fekvő barátom felé fújom a füstöt. A csontfej élvezettel beleszippant a gomolygó, kékes felhőbe, rám villannak a csillogó szemek, és valahonnan hang jön, talán onnan, ahol a szája volt valaha.
– Te semmit sem változtál. Olyan vagy, mint negyven éve – suttogja a hang a sötét nyílásból, ami a szája volt valaha. Kihúzom magam, és a szoba sarkában lévő antik, barnás fával keretezett hatalmas falitükörben magamat bámulom. Mi ez a tükör, baszki, D. utolsó felesége szerezhette, az az idegbajos, frigid hárpia, talán egy temetés utáni árverésen licitált rá, mindenkit lenyomva a magas fejhangjával,vagy lenyúlta egy elfeledett rokontól, aki a halálba piálta magát egy romos, fűtetlen vidéki udvarházban, ahol csak a borospince tartogatott rejtett értékeket. Így a füstöt eregetve olyan vagyok, mint egy elkent koszfolt ezen a régi tükrön, kivehetetlen alak, nyúlánk-vékony sziluettszellem, kifújom a füstöt, van-e változás, hát nem sok, a tükörben csak a gomolygás látszik.
– Hát nem fog rajtam az idő, ja – mondom. – Én ezt választottam. Néha szívesen meghaldokolnék, hidd el.
Az a recsegő zizegés a csontfej felől talán nevetés lehet.
– Én választottam neked – suttogja rekedten. Igazán idegesítő ez a nem túl emberi hang, legszívesebben kitépném szépen a hangszálait és újrahúroznám a hangját, olyan zengő, behízelgő bársonyos baritonra, mint amilyen akkor volt, amikor utoljára hallottam őt beszélni. – Én teremtettelek, te fasz.
– Na persze – mondom. Mit tud ő a teremtésről, vagy mit tudok én, felváltva bámulom a csontfejet és a füstben úszó alakot a tükörben, a mágia nem teremtés, csak a meglévő erőkkel való eszetlen játék, a fantázia alkímiája, gondolatnemesítés és szellemvágta a vértől rozsdás, elgörbült, mocskos tűk hegyétől a kiürült üvegek után maradt másnapos emlékszilánkokon át a mákhamuig, a fekete porig, amit szétszór a szél az időben. – Azt mondtad, számunkra már nincs halál.
A haldokló rám néz. Vagy mögém. Vagy belém. A csontfejben vibrál a két szem.
– Talán tévedtem. Vagy hazudtam. Vagy amit látsz, nem az, aminek látszik – jön az ágy felől a suttogás, a takaró hullámzik, a szobát egyre szűkebbnek érzem, szédülök, kezdem elveszteni a talajt a lábam alól, ami pedig biztos pontja volt a megérkezésnek.
– Mit tehetek érted? – kérdezem alig hallhatóan, én legalábbis alig hallom a saját hangomat.
– Nyomj be egyet. A legjobból. Nyomj be nekem egy utolsót. És többé nem hívlak. Rendben leszünk.
– Rendben?
– Okék leszünk. Többé nem hívlak.
– És szerinted hiszek neked? – Tudja, hogy egy szavát se hiszem. Magamnak se hiszek el semmit. – Nem adok semmit az ígéretekre.
– Jól teszed. De akkor is okék leszünk, nekem mindegy, mit hiszel. Nyomj be egy utolsót. Mondjuk úgy, hogy kérlek.
– Kérsz.
– Kérlek.
Bámulom a csontkoponyát, amin a bőr már foszladozik. Nézem a csillogó szemeket és nézem a takarót, amit sajnos fel kell majd hajtanom, ha valami vénaszerűséget szeretnék találni, ahová beadhatom neki a mannát.
Előszedem a hosszú évezredek munkájával tökéletesre csiszolt szettem, bármelyik korban büszke lehetnék rá. Egy kupakot 2025-ből, egy műtétekhez használt, finom fecskendőt 1998-ből, Rimbaud szelencéjét 1878-ból, amit egy rabszolga lopott el a halálos ágyán, és én felkutattam, és persze a lényeget: fekete, perzsa ópiumot Krisztus előtt 600-ból.
– Rendben, barátom, akkor utazzunk – mondom, és megkeresem, ami a vénájából maradt.