„Ne hidd, hogy a lantnak / ereje meglankad / csak hangköre más” – erre az Arany János-versrészletre gondoltam minduntalan Czegő Zoltán ünnepi verseskönyvét olvasva. És nem csupán azért, mert Czegő esetében is öregkori líráról van szó, mint e fenti, Mindvégig című versből vett idézet esetében, hanem azért, mert a Czegő-lírához Aranyon keresztül lehet közelíteni.
„Ne hidd, hogy a lantnak / ereje meglankad / csak hangköre más” – erre az Arany János-versrészletre gondoltam minduntalan Czegő Zoltán ünnepi verseskönyvét olvasva. És nem csupán azért, mert Czegő esetében is öregkori líráról van szó, mint e fenti, Mindvégig című versből vett idézet esetében, hanem azért, mert a Czegő-lírához Aranyon keresztül lehet közelíteni. Elég csak a 2012-es, Kegyelmi idő című kötetének Egy kis független nyugalmat című versére gondolnunk (mely természetesen Arany János Epilógus című versét kontextualizálja): „A nyugalom jogát követeli / kinek már egyszer volt nyugalma // Meg van írva: / Nem is jár neki / Csak utánvétre van kiutalva”. Ez a dichotómia, az öregkori megnyugvás és az örök, pörlekedő nyughatatlanság határozza meg az új kötetet is, mely címében felesel eme 2012-essel. 2018-ra, amire Czegő elrúgta a 80. életévét (megj.: ez a kötet születésnapi, limitált példányszámú kiadvány), a kegyelmi idő ítéletidővé válik. Talán a végítéletre kell gondolnunk? Az idő mint motívum mindig is nagyon fontos volt Czegő számára (eme összehasonlítási alap gyanánt elővett 2012-es könyvében ilyen szövegkörnyezetekben találkozhatunk vele, mint: „időn túli folyamodvány”, „az idő madara”, „az idődben élek”, „időtlen”, „játékidőn túl”, „időhiba”, „időbeosztás”).
A hatalom ellen
Az új könyv címadó verse (Ítéletidőben) ezzel a mottóként kiemelt fohásszal kezdődik: „Hogy ne kéne az életet / ítéletként élni”. Az alaphelyzet értékhiányos: az élet nem lehetőség, hanem inkább büntetés az elpuskázott lehetőségek, elkövetett hibák miatt. A vers tehát egy keserű, csalódott, negatív élet-mérleget készítő lírai ént mutat. „Zsoldra megy a játék. Nem csókra de vérre” – vázolja az első harmadban a problémahelyzetet: a kisember a hatalom bábuja, s csak azok érvényesülnek, akik kiszolgálják azt. Ilyen körülmények között túl sok boldogságot nem tartogat már az élet e hatalom ügyködéséhez asszisztálni nem kívánó, tehát kitaszítottá váló költő számára. Egyetlen reménye és öröme: unokái (ez visszatérő motívum): „Itt mára már a földrengés is néma / Legyen meg a mi akaratunk Ne néha / Ne köpjek valahonnan az életemre / Maradék földecském magam vethessem be // Ha bízunk magunkban elejétől fogva / unokánk nem süllyed ily alacsony fokra. // Sírni már csak az ők örömén tudok / Olyankor feledem hogy fenn az a hurok – / Feledjétek azt is aki nekem szánta / Velem temessétek a szót is hogy hátha.”
A kiábrándultság mellett a dac, az ellenállás továbbra is tetten érhető, és ez testamentumnak is tekinthető.
Elöljáró beszédében egyébként így engedi útjára kötetét a szerző: „Ítéletidő c. jelen kötetem talán nem durran akkorát, hogy a Rózsadomb tetejéig, egyesek-kettesek kunyhójáig fölhallatszodna. Ha nem bíznék még mindig az igaz szó erejében…, igen, igen, akkor nem is adnám közre kezemből.”
A harcos költői attitűd tehát 80 éves korára is megmaradt Czegő Zoltánban, bár – ezzel ő maga is tisztában van – nagy árat fi zetett ezért. Amint ő fogalmaz: „Budapesten lakván 22 évet, megértem kitiltásom is a magyar irodalomból. Ma se oldott ez a gúzs…” Továbbra is az ajánlónál maradva: Czegő utolsó előttiként határozza meg kötetét, mondván, reméli, hogy befejezi még elkezdett regényét. Jó az, hogy nyolcvan év teltével még tervezni tud az ember, ugyanakkor sokatmondó, hogy a versírással ezennel leszámolt (ám hallottunk még ilyent, például a többször emlegetett Arany Jánostól is…). Az Ítéletidő verseire tehát lírai számvetésként, összegzésként tekinthetünk: a sokat tapasztalt, az életet már megjárt (ugye, Aranynál maradva) költő annak tudatában fogalmaz sarkosan, szókimondóan, hogy tudja: veszítenivalója már nincs, de legalább tiszta lesz a lelkiismerete. Nyilván, némi frusztráció is tetten érhető – a tehetetlenségből adódóan.
A búcsú, a halálra készülődés gesztusai is megjelennek, mellyel azonban felesel az életigenlés, hogy még maradt némi elrendeznivalója: „A lombos hegyoldalban / eggyel kevesebb sír van / Valamit csak nyomhat a latban/hogy nem én vagyok lenn/hanem a föld van alattam // Sok hitványságot tagadtam / Nyíltan / Kinyírtak s kibírtam”.
Marad annak hite, hogy emelt fővel távozhat, bemocskolatlanul – végrendeletként ennek imperatívuszát hagyja hátra: „A többi néma csend. Már / alig van hely a papíron. / Összekucorodva/remegek, míg írom / rendeletem végét. // Sose ejts pacát a fehér alapon. / Szeresd a szó igazát, tavaszát / még ideát. / Hadd lengessem fennen / szalmakalapom.”
Unokás versek
Kedvenceim a kötetből nem annyira ezek a létösszegző költemények, hanem a tájversek, de még inkább a helyzetdalok, melyekben a lírai én egy derűsebb, könnyedebb, játékosabb arcát mutatja. Ilyenek az unokás versek, de ilyen például a Dedikáció című is, amely humora, szellemessége révén üdítő olvasmány. Maga a téma hétköznapi: a keretet egy szemorvosnál tett látogatás adja, ennek apropóján fogalmazza meg az öregség derűs nyűgségét. „Az ön szeme tökéletesen tiszta. / Különösen a jobb szeme… / Elindult felém / mind a harminc illatos évtizede. // És hagytam nála / egy verseskönyvem, dedikálva. / Most már ama szósort másítanám talán. // Higgadt magyar költő / ebben a korban már /– ha nem szamár / itt nincs korhatár – / nem szemorvosnőkhöz / hanem papokhoz jár.”
Számos versében felbukkan a hit, az Istenhez való megtérés nyugalma: a földi lét végéhez közeledve evidens a transzcendencia igénye.
Czegő Zoltán versei formai szempontból többnyire hagyományosak: ritmizáltak, rímesek. A rím általában továbblendítője, egyben kordában tartója a mondanivalónak, akad ugyanakkor néhány csikorgóbb megoldás is (egyetlen hendikepje az ilyen ünnepi kiadványoknak: a szerkesztő elnézőbb). No, de mi sem leszünk ünneprontók, erre nincs is szükség, hisz összességében jó búcsúvers-kötetet tett le az asztalra Czegő, mely durran is akkorát, amekkorát egy verseskönyvnek durrannia kell (a Rózsadombot talán inkább hagyjuk). Czegő Zoltán magáévá tette a hagyományos költőszerepet: vallani és vállalni. Akkor is, ha tudta, a költői szó már gyenge, a váteszség már anakronisztikus. Következetesen végigvitte vállalását. Lényeges az is – végtére is irodalomról beszélünk – hogy ez a vállalás sok jó verset eredményezett (meg néhány túlfrusztráltat is, de az ő helyzetében ezt megérthetjük). Hiteles attitűd, hiteles megvalósulás: azt hiszem, ennyi elég egy lírai életmű beteljesüléséhez. A lét meghatódik c. versében így összegez, felvonultatva mindazt a motívumkészletet, melynek elemei a korábbi versekben felbukkantak: „Pénz az idő, apró. / Nem mérik kupával. / És mind igyekeznénk. / Ki miért, az rávall. // Ki lázadva éltél, / lelsz-e amott nyugtot? / Ennyi év nem elég / még azt is megtudnod. // Koldultad az áldást. / A lét meghatódik. / Virul egy virágszál. Éltesd a valódit.”
Czegő Zoltán: Ítéletidő. ARTprinter Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2018
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
{K1}
{K2}
{K3}