Aztán szerencsére beleolvastam a könyv elejébe és rögtön rabul ejtett. A cím ugyanis szó szerint értendő. Nana, a bátor, tapasztalt kóbormacska meséli el gazdára találása (emberhez szegődése) történetét és kettőjük közös utazását; de valami olyan elképesztően gördülékeny, fanyar, laza humorral átszőtt stílusban, ahogy csak a bölcs, sokat látott, utcai macskák beszélnek.
Könnyű nyári olvasmányt keresve vettem le a polcról Hiro Arikawa vékony kötetét.
Pusztán a borító keltette fel az érdeklődésemet, hisz a japán írónőről semmit sem tudtam, lévén ez az első magyarul megjelent munkája. A halványkék borítón egy fekete macska ül, háttal nekünk, felette leheletfinom, a japán tusrajzok stílusát idéző, kecses ágakon madarak hintáznak. A cím bíztató: Az utazó macska krónikája. Csak hát a Guardian ajánlója ne lenne ott a címlapon: „Szívfacsaró.” Neeem-neeem, szívet tépő, zsebkendőszaggató állattörténethez most nincs kedvem, amúgy sem vagyok egy nagy macskarajongó.
Aztán szerencsére beleolvastam a könyv elejébe és rögtön rabul ejtett. A cím ugyanis szó szerint értendő. Nana, a bátor, tapasztalt kóbormacska meséli el gazdára találása (emberhez szegődése) történetét és kettőjük közös utazását; de valami olyan elképesztően gördülékeny, fanyar, laza humorral átszőtt stílusban, ahogy csak a bölcs, sokat látott, utcai macskák beszélnek.
Nana elég flegma ugyan, de hát melyik macska nem az – ennek ellenére helyén a szíve. Hamar megérzi: valójában gazdája, az egyedülálló Szatoru az, akinek szüksége van rá és nem fordítva, ezért kegyesen elfogadja tőle a naponta felajánlott élelmet, és szép lassan egymáshoz szelídülnek.
Aztán egy napon Szatoru útnak indul, és Nana is vele tart. Fantasztikus, emlékezetes utazást tesznek Tokióból indulva Japán gyönyörű, vidéki tájain. A szikrázó, mélykék tengert is érintve, széles mezők és méregzöld rizsföldek között vezet az útjuk az ország legmagasabb hegycsúcsáig, a lenyűgöző Fudzsiig. Buja erdők és barackfaültetvények közt suhannak az ezüstszín furgonnal, ahol tág síkú legelők és hullámzó dombok váltogatják egymást, és a macskával együtt mi is megmámorosodunk a sok szín és illat csodájától. Hófehér törzsű, karcsú nyírfák, tűzvörös berkenyebogyók élénk füzérei, tök- és krumpliföldek, amíg a szem ellát. Őzek, lovak, frissen hullott hó és szivárvány.
De a barangolás nemcsak térben, hanem időben is történik, visszafelé, a múltba. Felkeresik Szatoru életének legfontosabb szereplőit; barátokat, régi iskolatársakat. Elég hamar sejthetővé válik, mi végre ez az út, ám az olvasó mégsem fogja bánni, ha a két baráttal tart. Észrevétlenül megismertetnek minket a vidéki és a városi élettel, ízelítőt kapunk a legendás japán udvariasságból, a temetkezési szokásokból és a munkát rendkívül komolyan vevő társadalom pókháló finomságú kapcsolati hálóiból. Nem utolsó sorban pedig sokat megtudunk erről a rendkívüli barátságról is.
Macskásoknak melegen ajánlott a könyv, de mindenki másnak is élvezetes lehet, aki nem idegenkedik a kicsit melankolikus, lassú folyású, lírai regényektől, akit érdekelnek távoli, egzotikus vidékek és a lélek útjain való vándorlás. Felejthetetlenül szép történet ez, aminek a hangulatát az elolvasása után még jó darabig visszük majd magunkkal. Én legalábbis a dupla szivárványra örökké emlékezni fogok, Nana.
Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája, ford.: Márton Lilla, Művelt Nép Könyvkiadó, Bp., 2019.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 8-i számában.)