A boltok hiánycikket árulnak.
E- számokkal zsúfolt konzervek szatyrainkban.
Titkon így reméljük megmaradásunk.
Tartósítjuk magunkat.
De egyre gyakrabban jön elő a kérdés:
van-e, amit átmenthetünk?
Félálomban ébredek.
Nem tudom, milyen nap van ma,
és a másodpercmutató is,
csak magának üti unalomból a taktust.
Mindegy, mikor iszom meg a kávém.
Az álmatlanság nem jelent kiesést.
Leereszkedett a világűr.
Az utcákon önkéntes szkafanderekbe bújva
bújunk egymás elől.
A virtualitás pókja világhálóba szőtt minket.
Vergődünk, kis legyek,
kapcsolataink korlátlan elérésre korlátozódnak.
Szavaink kódok.
Hangulatjeleink a túlélés szinonimái.
Magunkhoz beszélünk.
Gondoltad volna,
hogy be kell fognod a füled a némaság elől?
A boltok hiánycikket árulnak.
E- számokkal zsúfolt konzervek szatyrainkban.
Titkon így reméljük megmaradásunk.
Tartósítjuk magunkat.
De egyre gyakrabban jön elő a kérdés:
van- e, amit átmenthetünk?
A láthatatlan most az élet.
Belülre került a kívül.
Mint kifordított kesztyűbábok
mímeljük ezt a misztériumjátékot.
AKÁRKIK vagyunk.
A történelemkönyvek örökítik majd
Névtelen vergődésünk.
Elbocsátanak bennünket a munkahelyek.
Látens bűnözőként sandítunk egymásra.
Még nem tudod, ki vagy, félsz, hogy kiderül,
Ösztöneid csak élni engednek.
Kiülsz a Napra, idegen ez a fény.
Pusztán ibolyántúli sugárzás.
Felperzseli a kedvenc utcáid, tereid,
azt a buszmegállót, ahol annyit idegeskedtél,
a kocsmát a borgőzös beszélgetésekkel a versekről,
a felolvasásokat,
elpattannak a hangszerek húrjai,
a blocflöték hamisan motozzák Vivaldi hangjait,
égnek Mozart kottái,
és nincs többé kézfogás, nincs csók,
ölelkezés a reggel illatában,
és kihamvad a Vágy a lányok szeméből,
és csak egyre erősebb ez a fény,
egyre vörösebb,
mint valami infernális üzenet,
Odaátról.
(Karantének)
{K1}