A sörösdobozok recsegése mart a fülébe. Nyílt a hűtő, kopogott az asztalon a friss, teli, deres doboz. Csoszogás, majd a megvetemedett pad nyikorgása. Kattant az öngyújtó. Néztek maguk elé szótlanul. Attila megtörölte homlokát, és megvakarta az oldalát. Imre a levetett pólójával zargatta a legyeket a hátáról, de azok mindig visszaszálltak.
A sörösdobozok recsegése mart a fülébe. Nyílt a hűtő, kopogott az asztalon a friss, teli, deres doboz. Csoszogás, majd a megvetemedett pad nyikorgása. Kattant az öngyújtó. Néztek maguk elé szótlanul. Attila megtörölte homlokát, és megvakarta az oldalát. Imre a levetett pólójával zargatta a legyeket a hátáról, de azok mindig visszaszálltak. Imre vastag ujjai közt szinte eltűnt a töltött cigarettája. Nagyokat fújtatott. Szisszentek a dobozok. Imre nyakán végig csordogált néhány sörcsepp. Bozótos szemöldöke alatt lehunyta szemeit, míg ivott. Majd megvakarta a fejét. Attila apró kortyokban ivott, közben járt a lába, néha megpiszkálta septumának helyét. Arra gondolt, mióta nincs már bent a piercing, és még mindig érzi néha a gyógyuló hús szagát. Vagy épp ez elhaló sejtekét? Nem tudta eldönteni. Mindenesetre sokszor érezte a bűzt és sokszor viszketett neki. No meg a megszokás, hogy mindig piszkálta.
– A sörtől csak még jobban izzadok – jelentette ki, majd ő is sóhajtott egyet.
Imre bólintott és kinézett a filagória alól. Délután öt órakor is rekkenő volt a hőség. Egész nap nagyon meleg volt, ezt érezte a hátán, mert leégett, miközben húzta a betont. A nyaka már olyannyira lebarnult, hogy nem tudott megégni. Harminc éve volt a szakmában. Azt mondták, most végre újra eljön az ő ideje, és a szocializmus után újra jól fog majd keresni és megbecsülik majd, mert egyre kevesebb a jó szakember. Mindig azt mondta, hogy ő a rendszerváltás – vagy ma már rendszerváltozás – áldozata. Azért is lett kőműves, mert annak idején kiemelt bérezés vonatkozott rájuk. Erre jött a nagy kapitalizmus és a perifériára szorult, egy csicska lett, ahogyan ő fogalmazott. De most, hogy újra belendült az építőipar, majd jól megszedi magát, mondták neki. Valahol el is hitte meg nem is. Reménykedett benne, meg nem is. Végül az eredmény is valami hasonló lett: be is jött, meg nem is. A pénz az kéne, mondta sokszor, csak dolgozni ne kéne érte. Negyvenhét éves volt, évről évre emelkedett a nyugdíjkorhatár és évről évre elérhetetlenebbnek tűnt. Úgy gondolta, hogy a magafajta szakembereknek esélye sincs akár hatvanéves korukig gürizni, hát az ízületek, az izmok mind kikészülnek. Gyakorta szidta azokat, akik emelték a korhatárt, azt vallotta, hogy könnyen beszélnek a bársonyszékekből, miért ne dolgozhatnának nyolcvanéves korukig akár, egy szalmaszálat nem kell keresztbe tenniük. Ellenben ők, építik az országot és egy fillért nem kapnak vissza majd belőle. Sokszor bosszankodott ezen, miközben a verejtéke felhigította a betont. Ugyanakkor el is fogadta már ennyi év után, hogy neki ez jutott. Vagy teljesen azért mégsem, mert lottózott. Mindig azt mondta: nem lehet, hogy nekem csak ez jutott, a szenvedés. Egész életemben szenvedtem, hát, nem lehet egy picit nyugtom?! De megint nem nyert, úgyhogy próbálta legalább a jéghideg sört élvezni, ezért hagyta, hogy lecsorogjon az a pár csepp a köldökéig. Közben hessegette a legyeket. Amikor kiürültek a dobozok, Attila elvitte őket a kukához, Imre elővett két másikat.
Attilának már csak két éve volt hátra azt állítólagos nyugdíjig. Sofőrként dolgozta le az életét, ezúttal azonban gondja akadt az elhelyezkedéssel: költözés következtében ugyanis munka nélkül maradt. Szeretett volna ő már hatvanhét éves lenni, nyugodtan nyomkodni a telefont otthon, inni a hideg sört, és tojni a világra. De az a fránya két év, ami még hátra volt addig. Az nem kellett volna. Sokat panaszkodott ő is. Magában folyton járt a szája. Egy idő után viszont elég volt belőle. Úgyhogy abbahagyta. Ivott inkább, az még nem csalta meg sose – gondolta.
– Rohadjon meg – mondta Imre, és megbontotta az új dobozt.
Attila is így tett, bólintott, és rágyújtottak. Egy pillanatra egymásra néztek, fújtak egyet és bámultak tovább szótlanul maguk elé.
(Karantének)
{K1}