Mohai Szilvia | Svájci csoki

Mohai Szilvia 2020. augusztus 06., 10:17

Emlékszem, hatéves koromban a Nyugatra szakadt nagynénémtől kaptam egy szelet svájci csokit. Vagyis nem is egy egészet; épp volt nála egy kibontott tábla, és abból tört le három kockányit, majd a kezembe nyomta. Azt mondta, ilyet még biztosan nem ettem soha, mert ez bizony svájci csokoládé, és úgy olvad majd szét a számban, hogy olyat még sosem éreztem, és hogy Svájcban aztán tudják, hogy kell Schokoladét készíteni.

Jánosi Andrea: Dolgok odaát

Svájc, hivatalos nevén Svájci Konföderáció, egy tengerparttal nem rendelkező, kantonokból álló szövetségi köztársaság Közép-Európában. Szomszédai Németország, Franciaország, Olaszország, Ausztria és Liechtenstein.

Emlékszem, hatéves koromban a Nyugatra szakadt nagynénémtől kaptam egy szelet svájci csokit. Vagyis nem is egy egészet; épp volt nála egy kibontott tábla, és abból tört le három kockányit, majd a kezembe nyomta. Azt mondta, ilyet még biztosan nem ettem soha, mert ez bizony svájci csokoládé, és úgy olvad majd szét a számban, hogy olyat még sosem éreztem, és hogy Svájcban aztán tudják, hogy kell Schokoladét készíteni. Hogy a csoki tényleg olyan volt-e, azt mára az elmúlt több mint három évtized könyörtelenül kikoptatta a memóriámból, Svájc viszont kétségkívül úgy maradt meg az emlékezetemben az elbeszélése alapján, mint valami földöntúli paradicsom.

A nagynéném aztán hazament – vagy vissza; ki tudja, a nagypapám által „mocskos disszidensnek” titulált delikvensek birodalmában vajon kinek mi a „haza” –, én viszont onnantól kezdve sosem feledtem azt a csodaországot, ahol lila tehenek legelnek, és a világ legfinomabb csokija tör fel a föld mélyén rejtőző forrásokból.

Aztán jött ő. Amikor az első randink után azt hitte, hogy én nem, én meg azt, hogy ő nem, ám mindezek ellenére mégiscsak összejött a második, már akkor sejtettem, hogy itt lesz valami. Utána pedig, amikor megmutatta annak az omladozó panelháznak a képét, ahol felnőtt, és ahova azóta minden racionális magyarázat ellenére évről évre visszajár, én pedig büszkén tartottam elé a telefonomat egy hasonlóan proli lakótelep fotójával, már nem csak sejtettem, hanem tudtam.

De igazából nem is ez győzött meg arról, hogy ez lesz az a bizonyos Isten lába, jobb kisujja vagy akármije. Inkább az, hogy pont ugyanúgy ittuk a kávét; tej nélkül, végtelen mennyiségű cukorral. Vagyis mégsem. Inkább, hogy activityzéskor ugyanolyan hülyén rajzoltunk madarat, hogy mindenki azt hitte, az egy hal; avagy inkább, hogy egyikünknek sem volt lelkiereje beágyazni reggelente, és inkább hajlandók voltunk végignézni, amint a ropogós fehér ágynemű úgy omlik a földre összegyűrődve az egyébként pikkpakk, patikatiszta lakásban, mint valami jégbe fagyott vízesés.

Az ország három nagyobb tájegységre osztható; tájképét a déli felén, kelet felé egyre nagyobb sávban emelkedő és területének mintegy hatvan százalékát elfoglaló Alpok határozza meg.

Vagyis mégsem az Activity vagy az ágynemű volt az a bizonyos dolog; inkább az, hogy ugyanúgy imádta Magyarország rejtett kis zugait, mint én. Annak ellenére – vagy éppen azért –, hogy élete felét a mesebeli csokiforrások birodalmában töltötte, úgy tudta értékelni kis hazánk szépségeit, hogy azt bármelyik echte magyar megirigyelte volna. Hányszor viccelődtem vele, hogy mivel nem egészen itt nőtt fel, ő nem is tősgyökeres pesti, legfeljebb tős. Vagy gyökeres. Avagy amelyiket szeretné. Mégis olyan, mindössze pár tucatnyi kilométerre megbúvó tájakra vitt el, amelyekről nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán léteznek. Megtanított arra, hogyan kell megfeledkezni a tériszonyodról a több tíz méter magas kilátókban, vagy hogy a csizmádra ragadt sár mennyisége gyakran egyenesen arányos a mocsárrá avanzsált emelkedő tetején eléd táruló panoráma szépségével. Illetve arra is, hogy az állandóan kikötődő, márkás túracipődbe izzadós kirándulások után elfogyasztott halászlevek jelentette ízélmény nagyságrendekkel intenzívebb bármely más halászlevekénél.

Svájc klímája általában mérsékelt, helyenként nagy ingadozásokat mutatva, a magashegységi zord éghajlattól az ország déli csücskénél előforduló kellemes mediterrán klímáig.

No meg azt is imádtam benne, hogy ugyanúgy utálta a hideget, mint én. Júliusban, amikor megismerkedtünk, volt vagy harmincöt fok, de amikor először felmentem hozzá, mégsem kapcsolta be a légkondit, én pedig olyannyira hálás voltam neki ezért, hogy az előzetesen önmagamnak engedélyezett két pohár borból öt lett; magyarán szólva nem otthon ébredtem.

Magyarán. Emlékszem, mennyire idegesítette, ha bármelyik kirándulásunk alkalmával német szót hallott akárhol; mert hogy neki ne entschuldigungoljon meg möchten Sie-zzen senki, épp elég volt ebből húszévnyi ott, a lila tehenek felségterületén; csakis magyarul. Lángos, Erős Pista, palacsinta; így van ez jól, kérem szépen.

És amikor állandóan fel- meg lesegítette a kabátomat, tartotta az ajtót, és az ölébe tette a szalvétát az étteremben, én meg rákérdeztem, voltak-e esetleg valamiféle arisztokrata ősei, mert szinte már úgy érzem magam ilyenkor, mint Julia Roberts Richard Gere mellett, hogy most akkor melyik villával, és nem értette, miről beszélek; azt mondta, számára alap, hogy egy férfinak így kell bánnia egy nővel. Hát, szóval elvesztem. Végérvényesen.

Svájc szövetségi köztársaság, vagyis teljes nevével ellentétben ma már föderáció. Az alkotmány módosítása kizárólagosan népszavazás útján történhet meg.

Így amikor nyolc hónap után azt mondta, vissza kell mennie Svájcba a munka miatt, és valószínűleg soha többé nem jön vissza, azt hiszem, az fájt a legjobban, hogy nekem még csak szavazati jogot sem adott. Hogy nem úgy vezette fel az egészet, hogy „ez a helyzet, bébi, gyere, beszéljük meg, mi legyen”, hanem hogy „nagy segítség lenne, ha kivinnél a reptérre, mert ennyi bőrönd nem fér be a taxiba”. Először meg akartam halni, aztán bőgni, majd széttörni valami értékeset, utána meg üvöltözni, de végül csak annyit mondtam, „persze, szívesen”.

A búcsúéjszakánkon stílszerűen kapott tőlem egy szalaggal átkötött doboz svájci csokit egy kedves kis üzenettel, de amikor felbontotta, és megkínált belőle, nem fogadtam el. Pedig másodszorra is megkínált, vigyorogva, hogy ez bizony svájci csokoládé, és úgy olvad majd szét a számban, hogy olyat talán még sosem éreztem.

Svájc a legboldogabb ország a világon. 2015-ben harmadik alkalommal tette közzé az ENSZ az úgynevezett boldogsági ranglistát: eszerint a vizsgált százötvennyolc ország közül Svájc került az élre.

Megbeszéltük, hogy rendszeresen telefonálunk, sms-ezünk és Skype-olunk, meg hogy kéthetente vagy ő jön hozzám, vagy én megyek hozzá. Azt mondta, meglátom majd, mennyire fogom imádni Svájcot, mert hogy milyen szépek a hegyek, milyen tiszta a levegő, és milyen finom a csoki. Másfél hónapig működött is.

Valószínűleg az én hibám, hogy ennél tovább nem. Igazából sosem szerettem a csokit. Beleragad a fogamba. A tehenektől is kiver a víz. Olyan bután tudnak nézni. A múlt héten operába mentem egy férfival. Harmadik randi. A Tell Vilmosra vitt. Amikor lehajtotta a széket, hogy leüljek, a Doxája kivillant a zakója ujja mögül. Miután a remek előadás után széttapsoltuk a kezünket, megmondtam neki, hogy nagyon kedves meg minden, és köszönöm, de nem lesz negyedik randi. Entschuldigung.

(Karantének)

{K1}