Kodolányi János harcosan elkötelezett, meggyőződését, hitét, magyarságát minden körülmények között egyértelműen vállaló, könyörtelenül őszinte ember és író volt. „Tévedtem, hibáztam gyakran, felületesen gondolkoztam, megtévesztettek események és emberek, tudásomnak is híja lehetett, azonban nem hazudtam.”
Kodolányi János harcosan elkötelezett, meggyőződését, hitét, magyarságát minden körülmények között egyértelműen vállaló, könyörtelenül őszinte ember és író volt. „Tévedtem, hibáztam gyakran, felületesen gondolkoztam, megtévesztettek események és emberek, tudásomnak is híja lehetett, azonban nem hazudtam.” Az 1941-ben megjelent Esti beszélgetés, a rövidebb-hosszabb írásait egybegyűjtő kötet szeptember 25-én írott előhangjában így folytatja: „A tévedéseimet is szeretem: őszintén, bátran, hazugság nélkül tévedtem.”
Számos kortársa állította, hogy Kodolányi János nem volt úgymond könnyű ember. Nincs új a nap alatt: ekképpen ítélkezni mindig a könnyű emberek szokása. Az író lánya, Kodolányi Júlia 1988-ban így emlékezett: „Nemrégiben mondta valaki, ne vegyem zokon, de biztosan tudom én is, hogy apám »nehéz természetű« ember volt. Mi otthon, a családban ezt a »nehéz természetet« egyáltalán nem éreztük. Bennem semmi nyoma nem maradt, hogy apám »nehéz természetű« lett volna.” Magánéletében az írót érzelmei irányították: őszintén szerette családját, feleségét, lányát, fiát. Közéletében – véleményét, szigorú ítéletét mindig kertelés nélkül megfogalmazó és vállaló íróként – sokak számára gyakran elviselhetetlen egyenességgel ragaszkodott az általa vallott igazság megalkuvás nélküli kimondásához, leírásához. A hazugság öl – jajdult fel 1927-ben az egyke nemzetsorvasztó tragédiájáról írott, az álomba ringatott nemzet lelkiismeretét felrázni akaró röpiratában.
Az egyke a magyar nemzet jövőjét, a magyarság életben maradását veszélyeztette, a földrészünket uraló technikai civilizáció a keresztény kultúrát, Európát. Kodolányi János lázas hangú írásában (A szellem válsága) 1932 októberében az európai kultúrát félti a látható sorvadástól, érzékelhetően közeledő pusztulástól. „A feszültségek, amelyek az európai lélekben immár elviselhetetlenül kínzókká váltak, a civilizáció emberellenes fejlődési tendenciájából származnak legfőképp. Egyre jobban és jobban eltávolodunk a természettől, modern civilizációnk a kultúra álöltözetében építi rettenetes bábeli tornyát.”
Szólj igazat, betörik a fejed – sok mindent túlélt, sokat tapasztalt régi magyarok felismert igazsága. Íróember pengeéles igazmondásának – nemcsak 1941-ben – a fejbetörésnél súlyosabb következményei lehetnek. Kodolányi János érzékeli és értékeli saját irodalmi és politikai helyzetét: „Nincs számomra hajlék sem szocialistáknál, sem nacionalistáknál, sem zsidóknál, sem keresztyéneknél, mindössze a magányos magyaroknál.”
Vajon kik ők, s hányan vannak?
Kodolányi János magányos magyar: a szocialisták számára „fasiszta” és „nacionalista”, a nagy magyarok számára „bolsevista” és „felforgató”, a zsidók számára „bundaszagú”, a nemzeti érzelműeknek „zsidóbérenc”.
Bírálja, támadja, elítéli a 20. században sokak által elvakultan, cinikusan vagy ostobán „fejlődésnek” tartott, a hataloméhes nagyhatalmak és a nemzetközi pénzvilág önző, aljas érdekeit szolgáló gátlástalan értékpusztítást. „Fölháborít az emberek millióinak a huszadik század tökéletes, tudományos módszerei segítségével való tervszerű meggyilkolása.”
A nagyvilág és a magyar kisvilág 20. századi lelkesült közhangulata: fejlődünk! Jelszó: haladás! Repülőgép, rádió, hangosfilm… nap mint nap meglepi az embereket a technikai civilizáció valami boldogító újdonsággal.
Igazi csoda helyett materiális szenzáció, kultúra helyett csak civilizáció – ítélkezik Kodolányi János. A nagy önfeledt örömködésben sokan elfelejtik, mi volt hajdan a kultúra, és sokan kultúrának hiszik a technikai civilizációt. Az író éles határt von a két fogalom között: „A civilizáció nem tévesztendő össze a lélek szimbólumteremtő munkájával. Civilizáció nélkül lehetséges emberi élet, kultúra nélkül nem.”
A gondolkodó, tehetséges, alkotó ember szelleme bejárta út szükségszerűen kanyargós: megismerés, tapasztalás, felismerés, ítélkezés. Zárt tárgyalás című, 1943 nyarán írott esszéregényében az író így vall a megtett útról: „Dialektikus materialista voltam. Hittem, hogy a tömegeknek először enni, azután kultúrát kell adnunk. Ma is változatlanul hiszem, hogy a tömegeknek enni kell adnunk. De abban nem hiszek, hogy »azután« adhatunk nekik kultúrát.”
Zeng-zúg a marxista Bertolt Brecht „operájában” a koldusfinálé: „Előbb a has jön, aztán a morál!” A materialista koldusmorál Kodolányi számára elfogadhatatlan. Számára a kultúra a lélek szimbólumteremtő képessége, és szerinte a modern civilizáció épp ezt öli ki az emberek (az emberiség?) lelkéből. A kultúra a 18. század, a felvilágosult ész trónra emelése óta sorvad, és lassan átadja helyét a civilizációnak. Kodolányi János a Trianon utáni, ketrecbe zárt Magyarországon él, a 2. világháború éveiben írja világtörténelmi méretekben gondolkodó esszéjét: „Marx azt mondta: előbb enni kell adnunk a tömegeknek, csak azután adhatunk nekik kultúrát. Jézus viszont azt mondta: ne kérdezzük, mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk. A civilizációt a marxi fogalmazás jellemzi, a kultúrát a jézusi.”
A gondolkodó Kodolányi János nem vak, csak nem akarja tudomásul venni, pontosabban elfogadni a világháború szörnyűségeivel torzított valóságot, az ő gondokkal zsúfolt mindennapi életét is meghatározó, kultúragyilkoló civilizációt. Látja, tudja, hogy az emberek szeretnének szabadok lenni, követni Rousseau hitvallását – Vissza a természetbe! –, de nem hajlandóak lemondani a civilizáció nyújtotta kényelemről.
Kultúrát az író hite szerint csak hittel és csodával teremthet a lélek, de a technika csodáit az emberi ész teremti, a repülőgépnek, rádiónak, hangosfilmnek nincs kapcsolata a transzcendens világgal.
A Zárt tárgyalás kéziratának utolsó oldalán a munka befejezésének dátuma: Akarattya, 1943. május 30. Május 13-án a német és olasz csapatok leteszik a fegyvert az észak-afrikai fronton, 31-én Budapesten a Könyvnapokra megjelenik Kodolányi János Julianus barát című történelmi regénye.
„Háború van most a nagyvilágban
Isten sírja reszket a szent honban.”
A civilizáció rabságában élő, keresztény kultúráját módszeresen pusztító Európa jövőjéről álmodik Kodolányi János: „Hiszem, szentül hiszem, hogy az európai népek nagy részének mai szenvedéseiből mérhetetlen ellenhatásképpen egy tisztultabb, szellemibb, igazabb s ennélfogva harmonikusabb világ születik.”
Majd nyolcvan év elmúltával mi, ma élő magyarok is ebben hiszünk, erről álmodunk.
Kodolányi gyakran tévedett, de prófétai szavait igazolta az idő: „Elmúlik egy-két nemzedék és íme, a technikai civilizációról kiderül, hogy nem kultúra, a marxizmusról, hogy nem tudomány.”
Az író 1943 nyarán messzire látó tekintettel állította, és a 20. század második felében mi, a szovjetek megszállta Hungáriában élt magyarok átéltük a prófécia valósággá válását: „Önök elrendelhetik, hogy Isten nincs, feltámadás nincs, lélek nincs, de nem rendelhetik el, hogy amiben egy vékony uralkodóréteg kultúrát lát, kultúrának lássa és érezze az embermilliók transzcendens felé törő tömege.”
Igaza van Kodolányi Jánosnak: kultúrát csak hittel és csodával lehet teremteni. Igen, de csak akkor, ha emberek milliói hisznek a csodában – lélekben, Istenben, feltámadásban.
Mai tizenötmillió magyarok, hisztek a csodában? – így vallatna mindannyiunkat, szocialistákat, nacionalistákat, zsidókat, nemzeti érzelműeket, keresztyéneket és keresztényeket a gyakran tévedő, sokszor elfogultan ítélkező, de soha nem hazudó Kodolányi János – ha élne 2019-ben.
A civilizáció rabságában élünk. Álmodozunk a „természetes” életről, de eszünk ágában sincs lemondani a technikai civilizáció teremtette kényelmes életünkről. Új kultúrát teremteni már és még nem tudunk, de vajon képesek leszünk-e megőrizni eleinktől örökölt keresztény kultúránkat? A világháború poklában, a biztos és biztonságos jövőkép nélküli mindennapokban, 1943 nyarán Kodolányi János hitt a csodában: „Lehet, hogy a régi szimbólumok végképp meghalnak. De az bizonyos, hogy a transzcendens világ ismét és ismét megtükröződik az ember lelkében, s ebből a tükröződésből új kultúra fog támadni.”
Adjon ma mindannyiunknak jövőlátó erőt Kodolányi János sziklaszilárd hite!
(Utóirat. 1942. december 15-én Kodolányi János a Magyar Csillagban megjelent tanulmányában fogalmazta meg a mai magyarok számára kijelölt feladatot: „Kétségtelen, hogy a magyarság célja, hivatása, küldetése csak egy lehet, a jelenben csakúgy, mint volt a múltban s lesz a jövőben: a megmaradás. Mégpedig akár ilyen, akár olyan Európában, akár egyedül, akár szövetkezve más, reánk utalt népekkel. Ha e harcban jó fegyver az az érv, hogy Európát védjük, ám éljünk vele, bár a tapasztalatok kellő értékre szállították le ezt a fegyvert. És ha érv, hogy Európa ellenére maradhatunk csak meg, hát akkor Európa ellenére kell megmaradnunk.”
Úgy legyen!)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 10-i számában.)