Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz.
A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
Egy kisfiú érkezett, teli torokból szirénázva, alatta a műanyag kismotor hangosan sercegett a frissen leszórt kavicson. Mögötte pár méterrel pöttöm kislány, ugyanolyan arcvonásokkal, rózsaszín kisautón lökdöste magát előre duci lábaival. Megtorpantak előttem. Először azt hittem, engem bámulnak kérdő szemekkel, de egyszerűen átnéztek rajtam. Olyannyira, hogy a nagyobbik nekem is tolta a járgányát. Ekkor érkeztek meg a szülők.
– Forduljatok meg! – hallottam az apa dörgedelmes hangját. – Csinálok rólatok egy képet. Három, kettő… királylány, maradj nyugton! Három, kettő… fiam, ne túrd az orrod! Három, kettő, egy … na végre!
A gyerekek a toronymászóka felé vették az irányt, amely azonnal tűzoltóállomássá változott; harsány hujjogatással kapaszkodtak fel a tetejére. Anya kissé aggályoskodott:
– Még nincs itt senki. Szerinted már rá lehet menni a játékokra?
– Persze. Legalább senki nem lóg bele a képbe. Hahó! Gyerekek, figyeljetek, álljatok meg kicsit! Dugjátok ki a fejeteket ott az ablakon! Ez az! Figyelj: három, kettő, egy… kész! Nézd, anya, milyen lett?
– Egész jó, de miért vágtatok ilyen riadt fejet?
A kislány a játék hevétől kipirulva magyarázta:
– Hát azért, mert már eloltottunk három tüzet, és most megint megszólalt a riasztó! – azzal újra szirénázásba kezdett, és készült lecsúszni a toronyból induló csúszdán. – Indulás!
– Várjál, várjál! – fókuszált az apa újra a telefonnal. – Hadd érjen ide a bátyád is. Üljetek le a csúszda tetején! Fiam, te fogd a kicsit, nehogy idő előtt lecsússzon!
– De apa, sietnünk kell, leég a város!
– Csak még egy képet, amin mosolyogtok! Három, kettő… mondom: mosolyogtok! Három, kettő, egy… ez az! Na ezt nézd, anya! Ugye milyen pöpec? De van még egy ötletem! Gyertek, ez lesz az utolsó. Guggoljatok le ide…
– De apa – nyafogott a kislány –, én nem akarok.
– Tényleg ez lesz az utolsó.
– Akkor se.
Erre már anya is közbelépett:
– Kislányom, fogadj szót apádnak, különben megyünk haza!
Apa szelídebb módszerrel próbálkozott:
– Ha jó lesz a kép, kapsz fagyit.
Három, kettő, egy… A felnőttek győztek. A kislány még nem tudta, hogy – bármennyire is ragyog a nap – márciusban itt nem árulnak fagylaltot. Apa nehézkesen a farzsebébe tuszkolta a telefonját, aztán elégedetten körülnézett:
– Gyertek, menjünk, mindjárt kezdődik a meccs.
A gyerekek hitetlenkedve néztek vissza rá:
– De még nem is játszottunk!
A szülők meg se hallották ezt, ellentmondást nem tűrő hangon terelték őket a járgányukhoz. A kislány éppen sírni kezdett, amikor a kanyarban felbukkant a jól ismert, zenélő autó.
– Nézzétek, már jön is a fagyis!
– De apa – korholta a nagy –, ez a kenyeres!
– Jól van, ne okoskodj…
– Akkor kakaós csigát kaptok – mentette az anya a helyzetet. – Menjünk gyorsan!
A mozgó pékárubolt körül támadt sokadalom lassacskán átszivárgott a játszótérre. Kiflivel és diétás kenyérrel megtömött zacskókkal várták az ünnepség kezdetét. A két öltönyös is megérkezett. Némi mikrofonsípolás után arról kezdtek beszélni, hogy a jövő generációi eme korszerű helyen, immár biztonságos keretek között fogják megtapasztalni az anyaggal való első ütközéseket, amelyek nélkülözhetetlenek az emberré váláshoz és a harmonikus testi-szellemi fejlődéshez.
Aztán hozták az ollót, a sajtófotós rám közelített, és három, kettő, egy: átvágtak! Nemzetiszín szalag testem kunkorodó darabjai jelezték, hogy az új játszótér hivatalosan átadatott. Így lett végem. Kicsit több végem is, mint amennyit megszoktam. Egyiket ott is felejtették a facsemetére csomózva.
Este harsány kamaszok jöttek. Felfedezték a szörpösüveget az átlátszó löttyel, üdvrivalgással a fészekhintába telepedtek, és körbeadogatva kortyoltak belőle. A közben leszállt sötétségtől nem láttam, mi történt ezután. A hangokból úgy ítéltem meg, elég sokat ütköztek. Mindenféle anyaggal.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 10-i számában.)