vannak nők, akiknek
ölelése kikapcsolható bármikor,
lehalkítható a bánat a szemükben,
torzóban marad a fény
esővers
egy esőversben élek,
a gondolatok esőlábakon
szaladnak hozzád,
és az ölelésben hirtelen
sassá változnak,
nagyszárnyú madárrá.
tizennégy sor a szerelemről
esik, opálos fényben fák fürdenek,
a víz beköltözik sétáinkba,
áttetsző csepp a szerelem,
tükrében emlékek úsznak.
a szürke égről is te jutsz eszembe.
egy repülőtéren várok rád. január van.
olaszos tél csiklandozza az orrom.
ölelésed itt maradt derekamon,
csókod méze szám szélén.
szenzuális a táj,
a kezek és a lábak, a hát, a has,
a gyönyör domborművei.
michelangelók vagyunk,
szerelem fest reneszánsz képet rólunk.
kövek
vannak nők, akiknek
ölelése kikapcsolható bármikor,
lehalkítható a bánat a szemükben,
torzóban marad a fény.
hűvös kövek költöznek
a szembogár mögé,
így születik a szenvtelen tekintet.
nyári este
mély tóba süllyed az este,
a tó szeme zöld,
feloldja a félelem sárga cseppjeit.
elbódít a madárcsicsergés,
felülnézetből tölgyerdő a lét.
honvágy
a tudat jégkérge alá rekedt
sok kóbor árny a fény felé tör.
nem szeretem a nagyvárost,
sose fogom megszokni a föld alatti
utakat és a láb alatt mozgó lépcsőket.
behunyom a szemem,
hegyekről képzelődöm.
gyerekkor sűrűjébe menekülök,
az erdő mélyén fotonzápor zuhog.
az Erdély nevű tengerről
szél balettja vállamon. sós illatot hoz a Szamos felől. a táj nem felejt. emlékezik az egykori nagy vízre. a vadkacsák és a szöcskék is jól ismerik az Erdély nevű tengert. szavaimmal forró homokján lépkedek. amikor elmegyek innen, a madarak hallják csak, milyen idegesen vergődik. attól fél, becsukódik minden kijárat. és rövid búcsúra sem lesz alkalom. hegyek takarják el a kilátást a fővárostól. egy magányos tenger bármire képes.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 10-i számában.)