Reggelente a Gladiátor dallamára ébredek,
kinyomom a telefont,
Istenem, még egy nap a ki tudja hányból,
s a kérdés, mely felmerült,
ki tudja, hányszor:
hogy mindez mi végre?
Reggelente a Gladiátor dallamára ébredek,
kinyomom a telefont,
Istenem, még egy nap a ki tudja hányból,
s a kérdés, mely felmerült,
ki tudja, hányszor:
hogy mindez mi végre?
Dédunokáink már a nevünk sem fogják
tudni, hiszen annyi más tudnivalót
követel a jelen,
kit érdekel majd, hogy itt hagytam a jelem,
melyben talán én igen, talán…
de senki más nem győzhetett velem.
Mégis, nap mint nap ébredek s megyek:
háztól házig, faltól falig.
Ha kell, támadok, ha kell, védem magam.
Ellenség, mint a gomba – néző alig.
Vesztettél? Győztél? Egyre megy.
Senkit nem érdekel, ha örülsz,
s az sem, ha lábad megremeg.
Hát így megy ez.
Reggelente a Gladiátor…
gyerünk, gyerünk, fogmosás, zuhany,
nem az elmélkedés órája ez,
rohanás a buszhoz, ahol mindig ugyanazok:
a bőrcsizma-mániás hölgy a szomszéd utcából,
fekete-piros dzsekis hatvanas férfi, ki tudja, honnan,
sapkája mélyen a szemébe húzva,
hervadt asszonyát maga után húzva,
s a duci, göndör hajú nő – régen kalauz volt,
bliccelőt büntetett s ha nem – letuszkolt
ma már csak utas, nem érdeklik a jegyek,
felőle ingyen is – akár a legyek.
Fontos reggeli találka ez, senki nem késik,
pontosan jövünk, ha esik, ha havaz
s talán a sorrend is mindig ugyanaz.
Nem köszönünk egymásnak – ez szabály.
Én is csak úgy jöttem rá, hogy a második héten
köszöntem a csizmás hölgynek – ha már….
Ő csak nézett – mint gyásztáviratot,
mit a postás hoz,
hogy mit akarok s azt mire fel,
de tényleg: mi közünk egymáshoz?!
S torkomon akadt a szó, szégyelltem magam.
Igaza volt.
Nem mondtam, hogy: asszonyom, de hiszen
mindkettőnk egy csónakban evez,
mert rájöttem: hiába nap mint nap…
mégiscsak magányos küzdelem ez.
A holnapért neki külön s nekem is külön
kell megugornom a szintet,
minden külön számlára megy, csak a vég közös:
hogy együtt felejtenek el majd minket.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)