Szabó Gábor neve aligha cseng ismerősen ma Magyarországon – pedig a helyzet jobb, mint 1990-ben. Addig ugyanis nem igazán lehetett hozzájutni a disszidens gitárművész lemezeihez, csak a szakma tartotta számon azt a jazzgitárost, aki olyan embereket inspirált stílusával, mint Carlos Santana, aki Mr. Szabo című számával állított emléket a magyar gitárosnak.
Szabó Gábor neve aligha cseng ismerősen ma Magyarországon – pedig a helyzet jobb, mint 1990-ben. Addig ugyanis nem igazán lehetett hozzájutni a disszidens gitárművész lemezeihez, csak a szakma tartotta számon azt a jazzgitárost, aki olyan embereket inspirált stílusával, mint Carlos Santana, aki Mr. Szabo című számával állított emléket a magyar gitárosnak. Szabó egyedi gitárjátékában ötvözte a magyar népzenei elemeket a blues-zal, és a countryzenével, világzenét játszva akkor, amikor az még nem létezett. Jóval megelőzte korát, így nagy hatással volt a könnyűzene alakulására, de elismerést elsősorban a szakma részéről kapott, amely felismerte zsenialitását. Tehetsége, egyedisége ellenére (vagy éppen emiatt) a lemezkiadók folyamatos kontroll alatt tartották, így Szabó nem tudott teljesen kibontakozni, de ezeken a kezdeti lemezeken is érezhető sajátos stílusa.
Tizennégy éves korában kapott gitárján autodidakta módon, Roy Rogers westernfilmjei által inspirálva, kezdetben a rádiót – elsősorban a Szabad Európát – hallgatva tanult meg játszani hallásból, később pedig a budapesti éjszakai bárokban adott koncertek nemcsak a megélhetést, hanem a finomodó, egyre tisztább stílus kialakulását is biztosították. Az 1956-ban a Magyarországot elhagyó Szabó család először Ausztriába, egy menekülttáborba került, majd onnan az Egyesült Államokba, New Jersey-be távozott. Itt ismerkedett meg Szabó Rávay Gézával és Kabók Lajossal, akikkel zenekart alapított Three Strings néven. A sikertelenség hatására munkát keresett, így lett egy kaliforniai légibázis portása, emellett pedig ideje is maradt gyakorolni, zenélni. Két év alatt annyi pénzt megspórolt, hogy beiratkozhatott a bostoni Berklee School of Music iskolába.
Az ezt követő évektől beszélhetünk igazán fellendülésről, ugyanis eddig csupán a zeneiskola két nagylemezén kapott helyett Szabó, viszont az iskola elvégzése utáni évben csatlakozott a Chico Hamilton’s Quintethez, majd 1964-ben a Charles Lloyd’s Quintethez. Ugyanebben az évben a Down Beat című jelentős dzsesszlap kritikusi szavazásán a gitárosok között a nyolcadiknak, míg a legjobb új gitárosok között elsőnek szavazták meg – osztott helyen a szintén magyar Zoller Attilával.
1966-ban adta ki Spellbinder című lemezét, amin halhatatlan dala, a Gypsy Queen található. A dal világhírűvé azonban csak Carlos Santana 1970-es feldolgozásával vált. Santana kapcsolata közel sem ennyi Szabóhoz, inspirálta, személyesen is találkoztak, és saját bevallása szerint Szabó Gábor volt az, aki kirántotta a BB King-rajongásból. Két évvel később a többedmagával alapított lemezkiadóban felvették a Dreams című albumot, amely Szabó Gábor legjobbja lett. Szárnyaló eredetiségének itt már semmi sem szabhatott határt, ez lett a legeredetibb albuma.
Magyarországra 1974-ben tért vissza először, amikor is tévészereplést is biztosítottak az amúgy emigráns zenésznek, olyan előadókkal játszott együtt, mint Kovács Kati, Pege Aladár és Másik János. Habár a Magyar Televízió egy évvel később leadott ötven percet a másfél órányi felvételből, hanganyagként azonban nem volt kapható egészen 2008-ig.
A hetvenes évekre oly jellemző módon sem az alkohol, sem a kábítószer nem kerülték el, Szabó saját bevallása szerint is addiktív csillagjegyben született, így komoly alkohol- és drogfüggőséggel is küzdött. Végül kórházba is került, ahol megpróbált szabadulni függőségeitől, itt kezdte el 1979-ben felvenni utolsó albumát, a Femme Fatale-t, amelyet végül Magyarországon adtak ki 1981-ben. Ez az egyetlen Szabó Gábor-bakelitlemez, ami itthon készült el. Ugyanebben az évben tervezett új zenekarával lemezbemutató koncertet december 15-én, ám erre nem került sor, hiszen december 7-én kórházba került, majd 1982. február 28-án hunyt el ott, alig egy héttel 46. születésnapja előtt.
Amikor játszott, rendszerint a gitárjára görnyedve, csukott szemmel tette. Látszott rajta, hogy máshol jár, hogy a színpadra való felmenet, és az egész élet nyűg – ahogy ő fogalmazott, nem tud mit kezdeni a világgal –, de ahogy megpengette a húrokat, máris valami elemi szabadult fel, és Szabó Gábor – életében talán csak ezekben a pillanatokban – otthonra lelt. A gitárjára görnyedő zseni önkéntelenül is eszünkbe juttatja a Torinóban a ló nyakára boruló, és aztán tíz éven keresztül, egészen haláláig nem beszélő filozófust. Szabó Gábornál is hasonló a helyzet – amikor gitárja nyakára borult, az ember elhallgatott, és valami sokkal másvilágibb csendült fel.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)